Egy tata bányájában a tó öregénél

...

,,,

Egyperces a kémiateremről

Év vége. A napok, a hetek, amire egész tanévben várunk. Emlékszem, Daróczi tanár úr éppen hiányzott, így a kémiateremben volt a biológiaóránk. Éll tanár nő nyugodt pillantással hagyott minket magunkra. Néha be-be nézett hozzánk, majd nyugtázta: minden rendben van. Csend volt a teremben, csak a hátam mögül hallottam halk nevetés vagy apró nesz zaját. Mindenkit elkábított a fáradt, meleg levegő, ami a teremben volt. Lenyűgöző kábulat, jóleső, lusta másodpercek. S az illat, jellegzetes, bármikor felismerném később is. Nem hasonlít semmire, ez benne a legkülönlegesebb. Könyvem lapozgatása közben a napsugár játszadozott a kezemen, s én nem álltam ellent neki, hagytam, hagy melengesse. Milyen boldog pillanat! A terem minden sarkában lapult tudás. Glükóz, szénhidrogének, atomok… Mennyi gyermekarcot ismerhetnek. Kémiaóráink hosszúnak tűnő percei, a gondolataink kavarodása felelés közben, a jó, esetleg rossz jegyeink mind-mind tanítottak. Soha semmi rosszat nem akart nekünk ez a hely, sőt. Így több év ismeretség után pajtásunk, életünk szerves része lett, bármennyire is óvakodtunk tőle. Úgy érzem, nem akarom, de már nem is tudnám elfelejteni gimnáziumi diákéveim egyik legfelkavaróbb és legnapsugarasabb helyszínét.

(2008/2009-es tanév utolsó biológiaórája)