Hosszú haj, sok idő

A régi képeit nézegetem. Azt hiszem, kicsit sajnálom, hogy már nem lehet hosszabb a haja. Katonaember, nem szabad. Tilos a hosszabb haj. Elég nagy kár. Csak egy kicsivel hosszabb, mint régen, nem sokkal... Egészen halvány emlékeim vannak róla olyan hajjal. Egy megszeppent, mosolygós fiú állt előttem, miután Gyuri ott hagyta őt velem. Szegény, vagyis... én is szegény. Én sem tudtam mit mondani neki. Ő klórosnak hívott, én meg őt honvédnek. "Szabina képzeld, Bálint katona lesz." Gyuri mindenáron bizonygatta, hogy nekem ő kell. "Nézd, milyen vicces a fiú, és mennyire tetszel neki!" Legyintettem rá, aztán belül égetett a kíváncsiság, hogy milyen ember is valójában. Tetszett, igen. Hetek, hónapok teltek el nélküle. Néha szembe jutott, de mindig be lett söpörve a szőnyeg alá. Pedig ez legalább 2 és fél, 3 éve volt... Az sok idő... Ha lett volna alkalom, vagy ha előbb jött volna az isteni szikra... Vagy ha... Persze, így utólag okos vagyok. Mi lett volna, ha előbb alakul ki... Ezen kár bánkódni, Bálint is mondta. Legalább van mit bepótolni :)

Antoine

Az apró gyermek fanyalogva nézett Désirére, aki kiflikkel állt elé. "Azt hiszem, ha nagy leszek, halálosan szerelmes leszek belé." - merengett Antoine s huncutul csókot dobott Désiré felé.

Désiré

Désirére visszasandított Antoine álmában, és eltűnt. Szinte gyermek volt még, rövidnadrágban. '98 körüli forma. Felébredvén, a közértben hat kiflit vásárolt Désiré.

Futva mondom el

Csodálatos az élet. Apró szilánkokra zúz, ha épp olyan kedve van, aztán pontos mozdulatokkal összerak. Arrogánsan elvesz, majd mézes pofával a szemedbe röhög; "de hiszen meg sem érdemelted, amit kaptál". Részben igaza van. Nem bántál jól az ajándékkal, elhanyagoltad, kerestél egy (szerinted) jobbat, többet akartál. Ezt nem lehet sokáig tűrni. Az emberben van egy olyan anyag, ami hihetetlen módon képes alávetni magát bárminek, aztán van az az oldal, amit ha nagyon sokáig piszkálnak, akkor végtelen erővel tör elő és tipor el mindent. Eltiporja saját magát. Átláthatatlan dolog a lélek. "Megfejtettelek!" - mondta Antoine. "Átvertelek." - felelt a lélek. Kényszeresen akarjuk a többi embert felfedezni. Azt hisszük, képesek vagyunk rá. Kutatjuk, nézegetjük az auráját, megnézzük össze illünk-e a párunkkal a párhoroszkóp alapján. Ugyan, ez mind füst, köd. A másikban dől el, hogy működik-e. Ellenkezünk, elfordulunk, menekülünk, hogy nem kell a másik. Aztán miután teljesen elvakít a gomolygó gőz, nem kapunk tovább levegőt, az utolsó, nehéz lélegzetvételből segélykiáltás lesz: Nem bírom tovább! Fájdalmas szívverés, majd a vihar elül. Kitisztul a kép, ó! Valaki végig ott várt a napfényben és a kezét nyújtotta... És még mindig ott áll. Talpig ünneplőben, mosolyogva. Téged akar, fogadd el. Táncolj vele a végtelenbe és tovább, táncoljátok végig az életet, a szerelem ott van előtted, fogd kézen és soha ne engedd el. Máshogy nem éri meg.

Babazsúr

Eszter, miután felfedezte, hogy a hosszú hajat tök jó gyűrögetni...

...úgy döntött, inkább mégis megsimogat.

(fotó: Jakus Szilvi)

ja!

Ja, és ebben a szentjánosbogaras estében az a legjobb, hogy annyira fáj a derekam, hogy mozdulni sem bírok, ám mazochista természetemből fakadóan én rohangálok, csak azért is. Erre a drága Mama a következő költői kérdést mondaná fennhangon: Csillagom, ha már most olyan vagy, mint egy rokkant, görbe öregasszony, milyen leszel az én koromban? Mire én: Mama, az én betegségeimmel csak szép álom a te korod!

Ez van. Az alvást halogatom, mert feküdni is rettenetes. Inkább előhívom a belső vezetőmet (hátha van).

Lista

Hűvös árnyjáték a lávalámpa körül, közelebb a holnaphoz, mint a mához. Félelmetes érzés kerít hatalmába. Erősségem a nyáladzás. Mármint a nyafogás, hogy hiányzik valami az életemből, 5 napra, pár hétre vagy csak egy percre. Űrt hagy, mély nyomot, nyugtalan perceket. Persze, szívem mélyén tudom, szerencsés helyzetben vagyok, nem illene szóvá tennem, hogy valaki hiányzik, hiszen láthatom a szeretteimet, megadatott ez a csoda. Igen, ez bizony csoda. Fantasztikus emberek vesznek körül. A családom, az édes, gyermekkor illatú szüleim, a zsivány testvérem, akiben még mindig azt a kislányt látom, aki angyaltalpat tartott. A nagyszüleim, drága emberek, a legszebb nyaraim őrzői. A leselejtezett barátaim, akikből igazából nincs sok, és az a maradék sem igazi, de vannak és sosem hagynak szomorkodni. Aztán azok az emberek, akiket a szerelem hozott magával. Maga a habos szerelem, aki nem rózsaszín, és nem lázító, de mély és csodálatos, akit csak ölelni akarsz, és azt mondani neki 'várj, meggyűröm a füled'. Ettől Ő persze még jobban megölel. Innentől nincs megállás. A napsugárzó Édesanya, aki végtelen szeretettel néz a fiaira, repked tőlük. A Kedvese, aki fogja, nehogy messzire repüljön. Az Édesapa, a mindig mosolygó ember, első pillanatban elvarázsoló, igazi kincsesládika. A Nagyapa, ki már Dédapa, rendkívüli erővel és bájjal, irigylésre méltó családdal, élettel, kerttel. És aztán a Csupaszívék. Az Elsőszülött, aki már Édesapa is, aki ecsettel, kalapáccsal és fűrésszel szépíti az életét, a Feleség, az Édesanya, a végtelen kedvesség alakja, tökéletes mintakép nekünk, példakép gyermekének. El ne felejtsem a nagyok között a Legkisebbet, a másfél éves hölgyet, aki fenekestül felforgatja a környezete életét, és ezért csak hálásak lehetünk neki. Gyönyörű ajándéka a feljebbvalónak, igazi megtestesülés. Amikor leülök mellé, átalakítja nekem a világot, megmutatja, hogy látja ő, a Liliput, átadja nekem azt az erőt, hogy másképp lássak. Zsenge kislány, hatalmas akarat.

És ti többiek, kik velem együtt lubickoltok, vagy épp fulladoztok az életben, neveteket elhallgatom, a memoáromban újra találkozunk, addig gyűjtsük az emlékeket, amiket majd kőbe vések. Nyugodtan csukom le a szemem, mert tudom, Ti, kiket leírtam, kikre gondolok sokat, mellettem álltok, ismerhetlek benneteket, Ti, kiket életem nagyszínpadán vastapssal köszönlek meg.