Futva mondom el

Csodálatos az élet. Apró szilánkokra zúz, ha épp olyan kedve van, aztán pontos mozdulatokkal összerak. Arrogánsan elvesz, majd mézes pofával a szemedbe röhög; "de hiszen meg sem érdemelted, amit kaptál". Részben igaza van. Nem bántál jól az ajándékkal, elhanyagoltad, kerestél egy (szerinted) jobbat, többet akartál. Ezt nem lehet sokáig tűrni. Az emberben van egy olyan anyag, ami hihetetlen módon képes alávetni magát bárminek, aztán van az az oldal, amit ha nagyon sokáig piszkálnak, akkor végtelen erővel tör elő és tipor el mindent. Eltiporja saját magát. Átláthatatlan dolog a lélek. "Megfejtettelek!" - mondta Antoine. "Átvertelek." - felelt a lélek. Kényszeresen akarjuk a többi embert felfedezni. Azt hisszük, képesek vagyunk rá. Kutatjuk, nézegetjük az auráját, megnézzük össze illünk-e a párunkkal a párhoroszkóp alapján. Ugyan, ez mind füst, köd. A másikban dől el, hogy működik-e. Ellenkezünk, elfordulunk, menekülünk, hogy nem kell a másik. Aztán miután teljesen elvakít a gomolygó gőz, nem kapunk tovább levegőt, az utolsó, nehéz lélegzetvételből segélykiáltás lesz: Nem bírom tovább! Fájdalmas szívverés, majd a vihar elül. Kitisztul a kép, ó! Valaki végig ott várt a napfényben és a kezét nyújtotta... És még mindig ott áll. Talpig ünneplőben, mosolyogva. Téged akar, fogadd el. Táncolj vele a végtelenbe és tovább, táncoljátok végig az életet, a szerelem ott van előtted, fogd kézen és soha ne engedd el. Máshogy nem éri meg.