Csak tartottam a fejem, mélyen szántva tenyeremben, próbáltam elengedni magamat. Szemeim zöldjében megmártottam az ecsetemet és írtam. És egészen idáig elérnek azóta a sorok. Régóta szeretném leírni, mi történt aznap, vasárnap, amikor utoljára tértem vissza a szülőhazámba. Mélyen benne voltunk akkoriban egy olyan rendszerben, melyben a magam fajtákat nem tűrik meg. Oly'annyira nem, hogy pusztítanak, ahol érnek. Nem kezeket vágnak, mint a törzseknél szokás, nem. Annál sokkal görcsösebben akarják kiirtani az írónépet efelé. Görcsösebben, seb-égetéssel. Örökké megbélyegezve dobnak oda bennünket a cenzúra és örök-mély pincék sikoltozó aljának. Hátraköthetnék a kezünket, mi kiabálnánk, torkunk szakadtából, hogy élünk és akár szájjal is belerágnánk a regényeinket a talaj szennyébe.
Egy nap, a feleségem sikítva szaladt le az öbölbe, ahol a kisgyerekkel játszottam. A sírástól fulladozva, mámorosan ölelt át, hevesen lengetett egy levelet megfáradt, cserepes kezében. "Nézd, visszamehetünk!" Ahogyan a levelet olvastam, éreztem, hogy könny-patak áztatja a ráncaimat az arcomon, mint amikor egy kiszáradt ér újra megtelik az özönvíz után. Rácseppent a kormányzó aláírására, a szignóra, mely a belépést jelentette a hazám kapuján. Aznap este csak pipáztam és meredten néztem az árnyjátékot a tűz-itta kandallónál. Nem hittem el, vagy talán nem mertem, hogy visszatérhetünk a farkasok közé, oda, honnan kitaszítottak. Boldogan megyek vissza, pedig csúfoltak és kidobtak! Fogtam az életemet, és visszavittem. Előbb érkeztünk meg, s elhatároztam, körbenézek, mi minden változott meg, mióta elmentünk. Búskomoran sétáltam végig a keménykalapomban és napszemüvegemben az utcákon, itt bizony minden a régi. Mint egy érintetlen szoba, a tárgyak, a képek, a festékek, úgy ahogy voltak, ott vannak, ahol hagyták őket. Egy könyvesboltban a kisasszony azt mondta, hogy a regényeimet már évek óta sehol nem látni, és ahogy kinéz a helyzet, már nem is lesznek a polcokon. De hát, most hívtak vissza, akkor...? Ez nem azt jelenti, hogy már nem vagyok a "nép ellensége"? Gyanú-szagúan igyekeztem vissza a szállodába. Átöltöztem, majd miután a feleségem feltette a mandzsettákat, halkan odasúgta: Nem pakolok ki, amíg vissza nem érsz. Zavart mosollyal néztem rá, a drága asszonyra: Sietek vissza, a jó hírrel, holnap pedig már otthon leszünk, a mi saját házunkban, itthon. Hosszúnak éreztem az utat a "fejesekig", pedig csak pár saroknyira volt. Lassan mentem végig a légüres épület folyosóin, a lábaim szinte beleégtek a piros szőnyegekbe, kitt-katt, a fejem elnehezült. Kopogás, aztán a nyájas kézfogás a kormányzóval… Udvarias, mert annak kell lennie, és nem azért, mert rólam van szó, egy emberről, egy íróról. Így pláne nem azért. Várok, miért hívott, mit akar, nem mondja. Kérdezget a családomról, a házról ahol élünk külhonban, érdektelenül feszengünk egymás előtt. Már éppen feloldódtam volna a kárpitban, amikor elém tolt egy gusztustalanul hosszú és bonyolult papírost, aminek röviden az volt a lényege, hogy lemondok arról a jogomról, miszerint hazajövök, nem kívánok többé az ország állampolgára lenni, letelepszek, ott, ahonnan jöttem. Cserébe kiadnak egyetlen regényemet, megcsonkítva persze. Lemerevedtem, forgott velem a világ, hányingerem lett. Csontjaim sziklaként nehezedtek a testemben. A nyájasképű élve temetett el. Záradékként, ha ennyi nem lett volna elég, odaíratta, ha esetleg úgy döntök, hogy itthon maradok, akkor nem vár rám se munka, se lakás, se társadalmi elismerés, tulajdonképpen nem marad semmim. Egy szó sem jött ki a torkomon, csak ültem sápadtan, vérezve – belülről. Ha aláírom, holnap repülök vissza. Ha nem, akkor vár az utca, a megvesztegetett barátok lesújtó, szánakozó pillantása az utca kövén, ha meglátnak, szóval, maga a halál. Az asztalon láttam még jó pár ilyen papírt, a sorstársaim, barátaim neveivel a végén. Ők aláírták. Hány harag-könny ivódhatott bele ezekbe a lapokba? Aláírták. Tehát elmennek, mert nem tűrik ezt a megalázást. Ezt kaptuk a hazától. A nagy hazától… A feleségemre gondoltam, a gyerekekre. Kitéptem a hárpia kezéből az életem, és ráírtam a nevem. Tessék. Belenéztem a hóhérom szemébe, megigazítottam magamon a büszke öltönyöm és rázártam az országra az ajtót. A taxiban mereven magam elé néztem, bámultam a semmit, a mélabú megsértődött bennem. A szállodai szobánk ezután körülbelül két órán keresztül kétségbeesett sírástól volt hangos. A feleségem összeomlott, nekem támadt, majd vigasztalt. Miért írtál ilyet? Miért csinálják ezt? Miért?... A világ egyik legrettenetesebb kérdése. A bizonytalanságé, az őrlődésé, a két legőrjítőbb érzésé. Tudtuk, el kell mennünk. Nem csak a papír miatt. Az emberek nem akarnak minket. Utáltam magam, hogy ezt tettem a családommal. Rámnehezedett minden, sírtam. A feleségem azt mondta: Látod, nem pakoltam ki a bőröndöket. Éreztem, azt hiszem. Így hát, fogtuk magunkat, a töredezett életünkkel együtt és hazamentünk. Igen, vissza. Ezekszerint az igazi hazánkba.
Nem sokkal később itt kiadták három novellás kötetemet, írom a következőt, a régi életemről. Vissza már nem megyek soha többé, de majd egyszer elmesélem a gyerekeimnek, hogy mit tettek velünk. A szüleik hőn szeretett rendszere. Hogy nem kellettünk, mert igazat írtunk. Hát ez volt az utolsó „otthon” töltött napom története. A nap, ami kettészakította az életemet, miután megtaláltam az igazi hazámat.
