házi feladat közben

Márai Sándor: A tapintatról és gyöngédségről

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

.

Most megint csak össze-vissza fogok írni, leírom egyből azt amit érzek és gondolok, nyersen, ahogy éppen megszülte az agyam. Nézelődöm a szobámban, eszembe jutnak emlékek, a közelmúltból, esetleg régebbről és nem tudok írni. Elfogyott az erő a kezemből, vagy nem tudom mi lehet. Mi történt? Kicsit úgy érzem magam, mint akinek a kezébe adtak egy ásót és megásatják vele a sírját. Mi okom lenne ezt képzelni? Szerelmes vagyok, viszont szeretnek, ez az egy olyan dolog van az életemben, ami mindennél fontosabb számomra. És most is pedig sírásra áll a szám, miközben ezt gépelem, valami felfalja az erőm és hátrahúz. Miért? Persze, sírni könnyebb. Sírsz? Áh, dehogy, csak a szemem fáj, csak tüsszentettem, csak épp kilehelem a lelkem, csak épp nem kellek magamnak. Tényleg cserélnék most szívesen valakivel. Aki tökéletesebb, jobb, szebb az alakja, akire úgy tekint az ember, hogy na igen, ő biztosan boldog. Unom, ha kérdezik, mi a baj, csak azt tudom mondani, hogy semmi, csak olyan rosszul keltem. Hazudok nekik is, magamnak is. Nem tudom elmondani igazából, hogy mi bánt. Megtenném, de csak annyit tudok mondani, hogy nem teljes a kép. Bennem. Ingatag vagyok, bizonytalan, el kéne kapni és megrázni, hogy ébredj már, én így szeretlek, nekem így kellesz, úgy mint soha senki más. Én megtenném magammal, ha más lennék. Ilyenkor egyedül a legrosszabb. Jó, ha elterelik a gondolataimat, vagy legalábbis megkísérlik. Görcsös, feszengő, utálatos. És úgy érzem, nem értik meg. Lement épp a nap. Kezdek fuldokolni.

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Bejegyzés, amit utálok, és már nem is igaz, de szépen megírtam

Ígértem egy puffogós bejegyzést kicsit régebben, de mint látod kedves olvasó, még nem jutottam el odáig, hogy kifejtsem mire is gondoltam pontosan. Már nem mintha csak a levegőbe ígérgetnék, félreértés ne essék, de talán az ok leginkább az, hogy kicsit lenyugodtak mostanában a kedélyek és másról kell írnom. Méghozzá nem is akármilyen témáról. Azt mondják, a kellemetlen, fájó, pusztító érzésekről sokkal könnyebb szebbet írni, mint a jókról. Mindenesetre most, mikor próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy belekezdjek ebbe, megtapasztaltam, hogy tényleg nehezebb. Időhúzásképpen elmondom, miről is lenne szó. Egy fiúról, egy lányról, a köztük szövődött kapcsolatról, az időről, és mindenről ami ehhez kapcsolódik és időközben eszembe jut. Szégyellem most magam, viszonylag jó "írópalántának" gondolom magam és mások is dícsérik írásaimat, erre most lelövöm a poént, tessék, itt a tehetségem, lemeztelenítve, megmutatva össze testi hibáját, kitárulkozik, hogy mennyire nem tud mit kezdeni magával. Nézd el nekem most, kavarog minden, mint általában. Ez a bejegyzés rokonítható egy másik nemrég legépelt írással, a téma majdnem azonos, csak itt már a kifejletet, a konkrét érzéseket taglalom majd.

Mire ezt begépelem, a naptár már kettőezer tizenegyet mutat, ami azt jelenti, hogy tisztán kaptunk megint egy évet, ami körülbelül 363 nap múlva már egy leszakadt, mocskos drogdíler képét ölti majd magára miattunk. De ne szaladjunk így előre. Jelen helyzetben hivatalosan is megerősítem a hírt, mert igaz és mert már mindenki tűkön ül (aki nem, az ne is tegye), ó igen, boldogság van. Köszönhető ez az állapot egy fiatalembernek, aki hozta a színes ceruzáit, a filceket, nyakon ragadta az életemet és aprólékos mozdulatokkal elkezdte kiszínezni. Színekkel temette be a lyukakat poros szívemen, a sajátjával pótolta ki. Nem így indult. Langyos munkakapcsolat, iróniával megspékelve, mely szépen lassan beleszövődött a mindennapokba. Együtt álltunk a lépcsők aljában, majd hol felrugdostuk egymást, hol eltapostuk, de aztán mindig segítettünk a másiknak a következő fokra felmászni. Így indult. Cseppet sem hétköznapi barátságnak. Gondoltam sokszor, hogy ha az élet megajándékozott ilyen szokatlan dologgal, azzal bizony valamilyen célja van. De hát ki gondolta volna… Első komolyabb beszélgetésünk óta vonzott, de egészen október közepéig nem néztem rá másképpen, mint arra a fiúra, akiben fényt látok a sötétek között, akiben felcsillan az értelem szikrája, ha szóra nyitja a száját, s aki hamar belopta magát stílusával és tehetségével az aortapumpámba. Aztán folyamatosan értek össze a szálak, egymást érték az üzenetek, túl az első iskolán kívüli találkozáson, tudatosan irányítottam rá a tekintetemet. Így teltek a napok, a hetek, figyelmen kívül hagyva a világot, a lehetséges végeket, sodort befelé az örvény, rántott magával, majd egy szép novemberi délutánon be is húzott minket a vákuummal teli tölcsérének kellős közepébe. Odabent csend volt és boldogság körülbelül 2-3 órán keresztül. Aztán a fizika törvényeinek megfelelően elszakadt a kötelék, ami eddig fonódott, és száműzve lettünk az áramlásba. Az örök körforgás hol közel engedett, hol eltaszított. Okokat itt nem írnék, elég volt már abból, kicsivel korábban ott van minden, vércseppről vércseppre. A folytatás már valamivel tisztább és emészthetőbb volt. A történtek után ő mutatkozott erősebbnek, amikor észrevétlenül eldobtam volna magam, emberünk mindig tartotta a hátát, felkapart két kézzel, ha kellett és csurig töltött élettel, ha a sors úgy hozta. Azt furcsállom a mai napig, pont az az ember segített a legtöbbet, aki akkora fájdalmat okozott, mégis egyetlen pillanatig nem gondoltam rá rossz szájízzel, egy percig nem haragudtam rá, az érzés, hogy semmiféleképpen nem akarom elveszíteni ezek ellenére sem, mindig erősebben lüktetett az agyamban, mintsem pitiáner méregre cseréljem le a megbocsátás és elfeledés édes érzését. Ismét ballagtak a napok, kritikus szemmel nézve akkori kapcsolatunkat, egy pillanatig sem normális szimbiózis, két ízig-vérig ember a felfordulás és káosz ellenére próbált fából vaskarikát faragni, majd életet lehelni bele. Mi ketten gondoltuk persze, hogy kinek sikerülne, ha nekünk nem. Bízva bízzál, mondták régen, s lám, az eredmény magáért beszélt. Nem vaskarika lett, duplaötvözet, platinaborítás, belül tömör titán. Újabb bizonyítékkal szolgáltunk a meglepett környezetnek, hogy ez nem egy akármilyen kapcsolat. Mert igen, a körülöttünk élők szépen lassan gyanítani kezdték a barátságunk elfajulását, gyanússá váltunk, akaratlanul. A félmosoly egyik ablakból a másikba, a hosszú pillantások, amiket egymás felé intéztünk, hamar árulkodó jelekké nőtték ki magukat, s a nyálcsorgató társak ínycsiklandozó áldozataivá váltunk. Az idő múlásával az én érzéseim csak tovább erősödtek, egyre biztosabbá vált bennem, hogy ő az a fiú, akiért egészen, akiért már megéri a kockázatot vállalni. Ezt igen, bátran ki merem jelenteni. Méghozzá azért, mert kiismertem addigra a porcikái 90%-át és nekem ez kell. Ami benne van, ami rajta és ami miatta. Minden. Következő fordulópont a közös szalagavató, az a hatalmas és szerintem kicsit felesleges felhajtás, a fontoskodás és az utána tartott ünneplés, az első komolyabb esemény, amikor megláttam ismét a pislákoló lángkezdeményt, esélyt az újrakezdésre vagy éppen a folytatásra. Ezután már csak erősítő mozzanatokról tudok beszámolni, amik lánggá majd erős tűzzé kovácsolták a kis csóvát. Ebből a lángból őrzök egy kis darabot mindig itt bent, és szimbolikus értelmet biztosítok neki a hétköznapokban is. A lángolás azóta sem tűnt el, csak átalakult egy kevésbé múlandó, tartósabb dologgá, amit kötődésnek hívnak, így szerelmes berkekben. Folyamatosan melegen tartja a szívet és biztosítja odaadásáról, szeretetéről. Mára már minden nyugodt és természetesen érzésekkel átitatott. Írnék, tényleg írnék mindent elsöprő, gyilkos érzelemóriásról, ami feléget és magába szív. Valahol mélyen itt van bennem, a lelkem mélyén, mikor megpillantom őt, aztán ezredmásodpercek alatt kiváltja ezt a vad mozgalmas szívdobbanást egy félelmetesebb és sokkal masszívabb, mely a másikért dobban, az ő szívéért, s eszembe ötlik, hogy ő az, akire vártam, most itt van, és csendben odatolom magam elé, hogy tessék kedves, itt állok előtted, egyél meg vagy csinálj, amit jónak látsz. És akinek minden köszönésében és ölelésében annyi biztonság és annyi közös emlék van, kezdve az első ’szia’-tól, amit már szemtől szembe mondtunk egymásnak, még kicsit félve, de nyugodtan. A várakozás, az eltelt idő, mint a jó bort, vagy a szép nőt, ezt az érzést is nemessé és szebbé tette, lecsiszolta egy egészen könnyen emészthető, befogadható zsigerré, ami belénk épült és szétmállott, a darabok pedig szétáramlottak, ezáltal szerethetővé téve egymást. A közös érdeklődés és hasonló világnézet összefonta az apró idegszálakat, kapcsolódási pontokat és egy nagy egészet alkotott belőlük. Hálás vagyok mindenért, amit tőle kaptam, megtanított új dolgokra és olyan érzéseket csalogatott elő, melyek eddig mélyen bent bujkáltak, szégyellték igazi arcukat s most a világ szeme elé tárják, hogy mire képesek ha előjönnek. Ő inspirál az élet sok területén, például az írásban is, de említésre méltó a kitartásban, küzdeni akarásban, türelemben és talpon maradásban nyújtott segítsége is. Ez úgy hangzott egy idegen, laikus fülnek, hogy én most bálványozom őt, glóriát tartok a feje fölé. Közel sem így van. Aki ezt így fogja fel, soha nem tartozott hálával senkinek, nem köszönt meg az égvilágon semmit a másiknak. Ideje elkezdeni emberek. Írhatnék még nagy szavakat, szépen keretezett, költői pátoszt, hogy most mennyire jó, és mindig erre vártam, cifrázhatnám. De felesleges. Ez a maga egyszerűségében a legszebb. Mint egy szempár. Vagy egy lány smink nélkül. Meztelen arc, semmi műbáj, úgy szép, ahogy van. Kicsit felemel, de csak éppen annyira, hogy el tudjon kapni, ott él a fejedben, a füledben, minden kézfogásban, a hidegben, a csókokban és a billentyűkben. Mindenütt áthatol, a posztókabáton, az ingen, bőröm minden négyzetmilliméterén, ott van a vágyban, az ágyban, a kendőben, a finom búcsúzásban. Mert ez akkor teljes, ha ott van. Élni nélküle fáj, ha nincs, kicsit belehalsz. Ázott eb elv. Minden szép és jó, rózsaszín köd helyett viszont van egy tucat Woody Allen film és néhány elszórt negatív. Görcsös befejezés? Nincsen és nem is kell. Üdvrivalló, magasztaló sorok? Hagyjuk. Semmi értelme még tovább fokozni. Én érzem és ez a legfontosabb. Ő érzi és ez még fontosabb. Többet nem is kívánhatnék. És nem is kell semmi más.