Archívumból

Egyszerű októberi délután, cseppet sem átlagos szombaton, fél hat felé, túl jó pár városon. Az égre felnézve kicsit olyan, mintha a felhők körbefonnák a földet, szorítják erősen, olyannyira, hogy egy kék pontot sem látni, a nyomát sem annak, hogy létezik még tiszta égbolt. A látvány lehangoló, nyugtázta magában Dóri, miközben a busz rendületlenül zötykölődött a cél felé. Gyors szívdobogással állt fel az ülésből, megnyomta a leszállásjelző gombot, s erősen szorította a kapaszkodót. Úgy markolta, mintha az élete múlt volna azon a bőrszíjon, ha elengedi, talán lezuhan a mélybe. A buszmegállóban megpillantotta utazása tárgyát, majd ahelyett, hogy szívverése gyorsult volna tovább, a végtelenbe, a mérhetetlenbe, inkább leállt. Persze csak egy pillanatra. Ajtó nyílik, egy kettő, három meg még egy nagy lépés és szilárd talaj. Kölcsönös mosolyváltás Gergővel, aki még a pillanat varázsában gyorsan így szólt: Itt vagy. Dóri szívében ez a mondat táncot járt, boldog, felszabadító táncot. A lány zavarát beszéddel próbálta kompenzálni. Kevés séta után Gergő magához invitálja Dórit. Más egyből a legrosszabbra gondol, ám ő tudta, ebben annyira nincsen hátsó szándék, mint amennyire benne férfiasság. Kis segítség a sötétben, lámpa fel, lámpa le és Gergő már a filmjére készíti fel a lányt. Tekintetét a fiúra szegezve, koncentrálva szája mozgására, Dóri csak az illatokat raktározta el agyában, finomabbnál finomabb illatokat, az orra különösen ki van élezve, ezért fontos neki milyen egy szoba illata. Gergőre mosolygott, majd megjegyezte magában, itt minden rendben. A film pörög, Gergőről tudni illik, hogy tehetséges amatőr filmes, remekül fényképez, különösen ért mindenhez, amivel rögzíteni lehet a világ dolgait. Dóri feszült csendben nézi, uralja a helyzetet, majd nevetésben tör ki. Megnevettették a színészi játékok. Miután minden menüpontot megnéztek és végighallgatták a film betétdalait, Dóri ráerőszakolta akaratát Gergőre, miszerint nézzenek tévét. Éppen egy tehetségkutató műsor volt adásban, ami cseppet sem keltette fel az érdeklődésüket, de a show nézette magát. A vendég nagyokat kacagott, Gergőnek ugyanis Pazar humora van, rezzenéstelen arccal tud hihetetlen nagy baromságokat mondani. Megismerték a következő valóságshow szereplőt, Atikát, hallották énekelni az antirandikabátos lányt, kinek második neve János és a „ferde” lovászfiút is megcsodálták. Mindeközben elnyúltak az ágyon, nevettek, egészen közel kerültek egymáshoz. Ha bedobtak volna közéjük egy kést, elég valószínű, hogy megállt volna a levegőben. Egyszer minden tehetségkutatónak vége, ezután már csak sodorták őket az események. Ültek, néztek, hallgattak, olyan dolgokat beszéltek meg, mint hogy Katie hogyan térdel, és Tom hogyan lepi meg kis feleségét váratlanul. Dóri elmagyarázta milyen az olvasztott sajtos fél kifli, és miért jó benne a sajt. Gergő elmesélte milyen élmények fűzik a Kossuth rádióhoz, az idős, ámde lelkes nagypapájához és a budapesti tömegközlekedési eszközökhöz. A felnevetéseket és a történeteiket csak kisebb csendfoltok törték meg, amikor Dóri arra gondolt, milyen ürüggyel érjen hozzá a fiúhoz vagy kerüljön hozzá közelebb. Tisztában van vele, hogy egy rossz mozdulat és eldől a sorsuk. Gergő nem kapkod el semmit, Dóri pedig óvatos típus, a lassú víz partot mos taktika híve. Mire gondolhatott a lány, amikor hosszasan nézte a fiú gyönyörű szemeit? Felszabadító érzések keringtek benne, de bőre minden négyzetmillimétere kötötte őt a helyéhez, nem engedte, hogy bármit is tegyen. Talán Gergő is hasonló gondolatokat hessegetett el, mikor a lányt nézte. Ez a szombati nap mindkettőjük életében valami jó kezdete, remény a jövőre nézve, egy olyan jövőé, melyben helye van a másiknak. A buszmegállóban némán álltak egymással szemben, tökéletes pillanat, filmbeillő, lehet, egy hollywoodi sikertörténet kezdete. Gergő illedelmesen megvárta, míg Dóri elhelyezkedik a buszon, biztonságban tudva őt, mosolyogva búcsúzott az októberi hidegben a „kedvestől”. A lány eszét, lelkét s szinte mindenét a testén kívül otthagyta a fiúnál, visszapörgette az eseményeket, mosolygott magában, átélte az összes pillanatot újra és újra és újra. Villámcsapásként hasított belé a boldogság.

Így is lehet?

Ideje megosztanom pár dolgot a nagyérdeművel. Szeretném magam visszaszoktatni a rendszeres írásra. Ezt már annyiszor megfogadtam, hogy ha fizettek volna minden ilyen mondatomnál, nem lennének anyagi problémáim. De nem adnak ezek semmit. Azt sem tudom hol kezdjem. Csak feljöttem ide, mert éreztem, hogy írnom kell. Na sebaj, azt mondják evés közben jön meg az étvágy. Most sok dolog kavarog a fejemben, hatások érnek mindenhonnan és én kezdek elveszni. A lényeg, hogy talán most már boldog vagyok. Vagyis félhangosan, bár még félve ki is mondom, hogy ez már valami olyasmi. Fesztelen arccal írom mindezt, ha látnál most, kedves olvasó, azt hinnéd viccelek, vagy csak túlzok. Vagy nem is vagyok az. Pedig de. Furcsa, hogy az érzelmeknek milyen letisztult, nyers és meztelen arcai vannak. Amikor nincs körítés, kikapod a törtfehér tányéron a rostélyost, egy szem magában és fald fel, jó étvágyat, ez a tiéd. Valahogy én is így érzem. Annyira egyszerű tudna lenni. Vagy amikor kapsz egy embert, tessék, szeresd, majd idővel ő is fog téged. Legalábbis majd próbál. És nincsenek nagyzoló szavak, gigászi méreteket öltő, eltorzult fények, nincs térdre rogyásig szerelem. Csak örülsz annak, hogy átkarol és megsimogatja az arcod. Esetleg megdicséri a hajad, a ruhád. Benned pedig észrevétlenül felforr a vér, lüktet a gyomrod és hevesen dobog a szíved. Minden megvan a mindent elsöprő szerelemhez. Mi kell még? Szükséged van neked a könnyes szerelmi vallomásra? Valahol a szíved mélyén ez kell neked. De egy idő után, mióta már régóta vársz erre a sokra, megegyezel magaddal, hogy ez sem kell, és talán ez sem olyan fontos, sőt ez talán már túlzás is. S mi marad? Hogy csak már lenne az enyém. Egy csók kell már csak, egy érintés. Az kell, hogy egy percre érezzem őt. Semmi más. Valljuk be, szerencsésnek kell lenned ahhoz, hogy elsőre megkaphass mindent. Kiváltság az, a király közvetlen udvartartásához kell tartoznod. Persze én miért is lennék ott. Így utólag visszagondolva, nem is akarok közel lenni. Vért izzadtam, a földön csúsztam, levetkőztettem a lelkemet, hogy teljes valójában át tudjam nyújtani, ajándékként, vagy egyfajta hozományként, hogy igen, én ezt mind odaadom neked, szerelmem jeléül, s cserébe nem kérek semmit. Visszamosolyogtam, amikor a legjobban fájt és belerúgtam a sötétségbe, hogy te engem bizony nem nyelsz el, én erős vagyok. A fájdalom, mindamellett hogy folyton a víz alá nyomta a fejem, megvigasztalt és átkarolt a szakadék előtt, hogy ne essek le. Vagy ha mégis, akkor együtt essünk. Csak vártam. Vártam a holnapot, hogy mit hoz. Mint gyermekkoromban, mikor sóvárogva álltam a gyümölcsfa alatt, remegő kezekkel nyúltam a termésért, leszakítottam volna, ám a fa dühöngve jelezte, még nincs itt az idő, ne bántsd az éretlen almát. Aztán napok teltek, hetek, majd visszamenvén a fához, már ő hullajtotta bele kezeimbe a tökéletes gyümölcsöt. A biológiai folyamatok mellett kétségkívül az idő volt az, ami páratlanná tette az almámat. Bebizonyította az a kis kerekded forma, hogy érdemes volt rá várni. És most már az enyém. Rólam álmodott s én róla. S ő nem mutat majd mást, csak hogy rám várt és teljességében az enyém. Mit is kívánhatnék többet annál, hogy az az ember, akire eddig vártam, egyszerűen csak közel enged és viszont érez? Félve mondom, semmit. A saját bőrömön érzem, hogy érdemes kitartani, a legnehezebb pillanatokban kell felugrani, hogy még itt vagyok és biztosan állok, a szívemmel, lelkemmel együtt várjuk a folytatást. Legyen, jöjjön aminek jönnie kell. Megpróbálom. Örömmel vállalom a harcot. Szembenézek mindennel, csak a cél lebeg a szemem előtt, az, hogy én kerüljek ki győztesen. Így lehet túlélni. Vannak dolgok, amiért érdemes. Most ezt élem meg, nyugodtan, egyszerűen. Mert így is lehet, én már tudom.

!

Hamarosan egy durrogós bejegyzésben kifejtek pár dolgot, ami nem lesz kifejezetten kedves, legalábbis számomra nem. El lehet kezdeni félni.
Ja igen, felmerül, miért nem most. Egyszerű. Ülepedik.

Csak én ülök ébren...

..féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Egyetlen mondat, a jelentése mégis a végtelent foglalja magába. Fekszem az ágyban, üvölt a csend. A fehér falak vádlón és hidegen bámulva vesznek körül. Egyedül vagyok.

Folyamatosan egyetlen dolog körül forognak a gondolataim. Akarom azt az érzést. Azt a megmagyarázhatatlan boldogságot. Azt a rejtélyes izgalmat. Nem tudom ki vagy. Azt sem tudom mikor fogunk találkozni. Esetleg találkoztunk e már. Vagy csak futólag ismerjük egymást. Esetleg egy szempár vagy az utcáról, akivel egyszer összeakadt tekintetünk. Nem tudom. De szeretném…

…szeretnék veled téli estéken a kandalló előtt üldögélve borozni, kézen fogva sétálni az utcán, hogy megcsókolj a nyári zápor lágy ölelésében, ahogy mezítláb sétálunk a gőzölgő aszfalton. Titkosan összenézni és mosolyogni átszeretkezett éjszakák emlékére, összebújni viharos éjszakákon, vitázni az élet apró vagy nagy dolgain, aztán szenvedélyesen egymásnak esni a telihold fényénél. Ki akarok feküdni nyári estéken a mezőre, hogy a bizalmas csendben várjuk a hullócsillagokat…

Hogy mindig meg tudjuk lepni egymást váratlan cselekedeteinkkel. Hogy amikor hozzámérsz, úgy érezzem, hogy testem felrobban a vágytól, vagy éppen úgy, hogy összeolvadunk és a szívünk egyszerre dobban. Hogy mielőtt találkozunk, sokszor átöltözzek, mert tetszeni akarok neked, de éppen az sem zavar, ha melegítőben filmet nézünk egy esős vasárnapon. Hogy ne tudjak mit kezdeni a pillangókkal a gyomromban, mert azt hittem ezt csak kisgyerekek tudják érezni, mielőtt kibontják a karácsonyi ajándékaikat…

Hogy úgy érezzük, hogy mi vagyunk a legboldogabbak ezen a Földön… igen, ezt akarom.

Nihil

Ez ugyebár nem egy idilli állapot. Aki azt mondja, hogy könnyű beszélni az vagy hazudik, vagy nem fáj neki semmi. Én konkrétan egy rohadt szót nem bírok kiejteni. Megkapom ezt még, "mi a baj?" és "olyan szótlan vagy, csak nincs valami baj..." és társaik... Tulajdonképpen gondolatban megfogalmaztam a választ, s szívesen az arcába is ordítanám az érdeklődőnek, hogy "igen képzeld van egy kis baj", de az agyam annyira koncentrál a nemsírásra, hogy elfelejti közvetíteni a számnak, hogy ki kéne nyitni. Tudom, ez hülyeség. De csak ezzel tudom magyarázni. Vagy azzal még, hogy egyre lejjebb csúszok. Általában olyankor kezdek csendessé válni. Remélem inkább csak kihagy az agyam. Furcsa az emberi agy. Néha teljesen aláveti magát a szívnek, behódol neki, megerőszakoltatja magát vele, kacérkodik, mint egy kislány, aztán úgy megveri, hogy az maradandó károsodást szenved. Néha pedig az agy hagyja, hogy a szív gyászoljon, megértést mutat, s nem kérdezősködik, csak békén hagyja az aortapumpát, közben a markába nevet s gúnyosan köpköd. Gonosz teremtmény. Bármit is akar már a szív, az agy mindig közbe fog szólni. S ez ellen nem tehetünk semmit. Fáj.

Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet...Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

:(

Nem kell cím

Hogy írjam le azt, ami leírhatatlan? Még nem tudom, de megpróbálom. Ez a bejegyzés most csak Neked szól, ha megmutatom, tudni fogod úgyis, mert amúgy is csak Te értheted. Nem mondom el senkinek, ezért elmondom mindenkinek. Nehézkesen írok, úgy érzem nem fog a toll, nem halad a kezem, nem tudom megformázni a betűket. Hajnali két óra múlt három darab perccel, ami azt jelenti, hogy nem alszom ma éjjel túl sokat. Ahogyan a boldogságot, most ezt a fájdalmat sem tudom még feldolgozni. Persze, lehetne rosszabb is, alakulhatott volna másképp a dolog, de nem. Sikerült átjutni mindenkin egy könnycsepp nélkül, s bár nagy meló volt, de sikerült. Semmi kérdés, megjegyzés, nagy levegő be, halkan kifúj. A következő napokban is alkalmazom majd ezt. Jó színész lennék. A kezdeti euforikus állapot gyötrő, hideg, kínzó hiánnyá fajult, az édes pillanatok savas gombócokká gyűltek a torokban, a mosolyok könnyekké torzultak. Legalábbis az én szememben. Mint amikor az éhező hosszú idő után remegve nyúl egy falatért, boldogan a szájába teszi, majd mikor rágni kezdené, irigy kezek kitépik onnan. Fogastul, mindenestül. Sőt, még arcon is csapják. Most írhatnék mindent elsöprő érzésekről, hatalmas szenvedélyről, eltúlozhatnám. Nem, ez egészen egyszerű. Szimplán csak fáj. Fáj, ha levegőt veszek, minden egyes levegőmolekula égeti a légcsövem. Fáj, ha fekszem, az ágy tövisbokorként húz magába. Nincs hibás, nincsenek rossz szavak, tettek, nincs semmi. És pont ez a semmi a legelviselhetetlenebb. Most eltört a mécses, foltos már a lap, a helyzetet súlyosbítja, hogy a hajad illatát érzem a kezemen. Sok minden kavarog most bennem, elég nagy kihívás mindent leírni, s mégis üresnek érzem magam. Egyszerűbb lenne kivágni a szívem. Az ujjaimon, a hajamon keresztül száll ki belőlem minden, mire ezt befejezem, eléget maga mögött mindent ez az érzés. Nem célom, hogy rosszul érezd magad, remélem tudod, hogy egy csepp rossz érzés sincs bennem irántad. Annyit nem ér a dolog. Ezt nehéz mondanom azután, hogy itt leírom, milyen rohadtul érzem most magam. De nem tehetsz arról, hogy mit érzek. Pedig ha tudnád, hogy mennyire hálás vagyok neked. Ha csak pár órára is, de boldog voltam veled, olyan boldogság volt ez, ami elmondhatatlanul hiányzott, s már olyan rég óta vártam rá, hogy beteljesedjen. Túlságosan akartam, s az ilyen jó dolgok nem tartanak soká. Mégis szívem mélyéről köszönöm, hogy megajándékoztál vele. Irtózatos most ez az egész. Ami tegnap szép volt, most az éjszaka közepén egy kiszáradt, megtaposott emlék. A csókok rózsatövisként szurkálják most a számat, a kép, ami tegnap miattunk lett szép, mára kifakult és hátborzongató. Soha nem éreztem még úgy, mint mikor tegnap rám néztél... De már nem is akarok. Hazudtam. Már csak azt akarom érezni. De már nem lehet. Most valaki kipakolja a testem, és telerakja ólomgolyókkal. A mérgező anyag beleivódik szöveteimbe, felszakítja sebeim, sóval hinti be ereim falát, szurkot képez véremből, belesikít a fülembe. Hagytam magam, nem te voltál a hunyó. Továbbgondoltam a dolgot, és az nagy baj. Csak tudod, az űr fáj most, a bőröd, a szemed… A nyomaid. Annyira hiányzol. Minden olyan szép volt veled. Odafent nem kedvelhetnek engem, úgy téptek el a kezemből, hogy észre sem vettem. Már nem látok, úgy írok, remélem begépelni könnyebb lesz. De erősek leszünk. Félretesszük ezt, és visszatér minden a régi kerékvágásba. Most innen írok, egy sötét gödör legaljáról, de nem panaszkodom, magamnak kerestem. Rád fogok mosolyogni az ablakból, ugyanúgy ahogy eddig tettem. Talán még soha nem voltam olyan erős, mint amilyen akkor leszek. Bízom benne, hogy menni fog. Egyelőre fogalmam sincsen, hogy ezen hogy kéne túllépnem, de valahogy megoldom, nem akarom, hogy túl sokat láss abból, hogy mennyire nehéz. Majd eltakarom a szemem, ha sírnék, ha kiabálnék a fájdalomtól, befogom a számat, ha ugranék, lekötöm a lábaim. Te kicsivel erősebb jellem vagy, mint én, ne rázd a fejed, ez így van, lehet rajtad csak én fogom látni, de azt is csak azért, mert tudom, hogy mi történt. Itt csend van, tapogatózom, nem látok, de még csak nem is érzek semmit. Lehet nem kéne ekkora feneket keríteni a dolognak… Tökéletes volt. Ezt kerestem eddigi életemben. És most nem tudom mi lesz ezután, mert mástól nem kell többé semmi sem. Folyamatosan omlik szét minden körülöttem. Beleverném a fejem a falba, szívesen meg is tenném, de nem sok értelmét látom, s előrébb nem jutok. Elértem a célom, látod. Megfűztelek. Viszont keserves árat fizetek most érte. Frappáns tanulság? Nincsen azt hiszem. Három óra tizenegy perc van és már alig látok a könnyfátyoltól. Fizikai fájdalmak jelentkeztek. Ne aggódj, elmúlik. Írnék szívbemarkoló befejezést, de azt gondolom, ez az írás eddig már épp eléggé széttépett. Elfogytak a szavak. Nem tudok erről többet írni, a többi leírhatatlan tényleg. Megyek és megküzdök a maradék estével. De azért még utolsó döfésként lehántom lelkemről az utolsó réteget: te vagy a szerelmem, a minden. S most szabadon engedem, remélem, egyszer visszatér majd. Nem könnyű ez, pokolibb azt hiszem nincs is, de rendbe jövök. Rendbe jövünk.

Pont ilyen

Pontosan egy hónappal a szalagavatóm előtt járunk, őszi szünet, ropogós, illatos avarral, boldogsággal. Csak hogy időben és térben elhelyezzem magam. Hihetetlen tempóban haladunk a műsorral, éppen ma fejeztünk be mind a 6 táncunkat. Négy óra tömény tánc... Nekem, aki csak a lassú ingóbingó mozgáshoz vagyok szokva, ez egy kemény menet volt. De megérte, jól megcsináltuk a dolgot. Képességeimhez mérten elégedett vagyok magammal. Konkrétan folyik rólam a víz, ami kicsit még talán erotikus is lenne, de mivel az ájulás határán vagyok, csak olaj a tűzre. Forr már a teavizem, meg az agyvizem is, lassan nekiállok megfürödni, aztán meglátjuk még mit hoz ez a nap. Említettem, hogy boldogság van. Igen. De ez már egy másik bejegyzés.

Minden(ki)nek (v)ára van

Ősmasszívumok üledékes kőzetek, vízhozam, Kepler törvényei, településsűrűségszámítás. Láttam már sok cifraságot. Sose bántam, ez így jó. Apropó, szegény Kepler. Neki vannak törvényei, Aspergernek szindrómája, Beethowennek szimfóniái, olajé a levendula. A boldogság kinél látott napvilágot? Számolt azzal, hányan átkozzák majd nevét?

Egy tata bányájában a tó öregénél

...

,,,

Egyperces a kémiateremről

Év vége. A napok, a hetek, amire egész tanévben várunk. Emlékszem, Daróczi tanár úr éppen hiányzott, így a kémiateremben volt a biológiaóránk. Éll tanár nő nyugodt pillantással hagyott minket magunkra. Néha be-be nézett hozzánk, majd nyugtázta: minden rendben van. Csend volt a teremben, csak a hátam mögül hallottam halk nevetés vagy apró nesz zaját. Mindenkit elkábított a fáradt, meleg levegő, ami a teremben volt. Lenyűgöző kábulat, jóleső, lusta másodpercek. S az illat, jellegzetes, bármikor felismerném később is. Nem hasonlít semmire, ez benne a legkülönlegesebb. Könyvem lapozgatása közben a napsugár játszadozott a kezemen, s én nem álltam ellent neki, hagytam, hagy melengesse. Milyen boldog pillanat! A terem minden sarkában lapult tudás. Glükóz, szénhidrogének, atomok… Mennyi gyermekarcot ismerhetnek. Kémiaóráink hosszúnak tűnő percei, a gondolataink kavarodása felelés közben, a jó, esetleg rossz jegyeink mind-mind tanítottak. Soha semmi rosszat nem akart nekünk ez a hely, sőt. Így több év ismeretség után pajtásunk, életünk szerves része lett, bármennyire is óvakodtunk tőle. Úgy érzem, nem akarom, de már nem is tudnám elfelejteni gimnáziumi diákéveim egyik legfelkavaróbb és legnapsugarasabb helyszínét.

(2008/2009-es tanév utolsó biológiaórája)