Így is lehet?

Ideje megosztanom pár dolgot a nagyérdeművel. Szeretném magam visszaszoktatni a rendszeres írásra. Ezt már annyiszor megfogadtam, hogy ha fizettek volna minden ilyen mondatomnál, nem lennének anyagi problémáim. De nem adnak ezek semmit. Azt sem tudom hol kezdjem. Csak feljöttem ide, mert éreztem, hogy írnom kell. Na sebaj, azt mondják evés közben jön meg az étvágy. Most sok dolog kavarog a fejemben, hatások érnek mindenhonnan és én kezdek elveszni. A lényeg, hogy talán most már boldog vagyok. Vagyis félhangosan, bár még félve ki is mondom, hogy ez már valami olyasmi. Fesztelen arccal írom mindezt, ha látnál most, kedves olvasó, azt hinnéd viccelek, vagy csak túlzok. Vagy nem is vagyok az. Pedig de. Furcsa, hogy az érzelmeknek milyen letisztult, nyers és meztelen arcai vannak. Amikor nincs körítés, kikapod a törtfehér tányéron a rostélyost, egy szem magában és fald fel, jó étvágyat, ez a tiéd. Valahogy én is így érzem. Annyira egyszerű tudna lenni. Vagy amikor kapsz egy embert, tessék, szeresd, majd idővel ő is fog téged. Legalábbis majd próbál. És nincsenek nagyzoló szavak, gigászi méreteket öltő, eltorzult fények, nincs térdre rogyásig szerelem. Csak örülsz annak, hogy átkarol és megsimogatja az arcod. Esetleg megdicséri a hajad, a ruhád. Benned pedig észrevétlenül felforr a vér, lüktet a gyomrod és hevesen dobog a szíved. Minden megvan a mindent elsöprő szerelemhez. Mi kell még? Szükséged van neked a könnyes szerelmi vallomásra? Valahol a szíved mélyén ez kell neked. De egy idő után, mióta már régóta vársz erre a sokra, megegyezel magaddal, hogy ez sem kell, és talán ez sem olyan fontos, sőt ez talán már túlzás is. S mi marad? Hogy csak már lenne az enyém. Egy csók kell már csak, egy érintés. Az kell, hogy egy percre érezzem őt. Semmi más. Valljuk be, szerencsésnek kell lenned ahhoz, hogy elsőre megkaphass mindent. Kiváltság az, a király közvetlen udvartartásához kell tartoznod. Persze én miért is lennék ott. Így utólag visszagondolva, nem is akarok közel lenni. Vért izzadtam, a földön csúsztam, levetkőztettem a lelkemet, hogy teljes valójában át tudjam nyújtani, ajándékként, vagy egyfajta hozományként, hogy igen, én ezt mind odaadom neked, szerelmem jeléül, s cserébe nem kérek semmit. Visszamosolyogtam, amikor a legjobban fájt és belerúgtam a sötétségbe, hogy te engem bizony nem nyelsz el, én erős vagyok. A fájdalom, mindamellett hogy folyton a víz alá nyomta a fejem, megvigasztalt és átkarolt a szakadék előtt, hogy ne essek le. Vagy ha mégis, akkor együtt essünk. Csak vártam. Vártam a holnapot, hogy mit hoz. Mint gyermekkoromban, mikor sóvárogva álltam a gyümölcsfa alatt, remegő kezekkel nyúltam a termésért, leszakítottam volna, ám a fa dühöngve jelezte, még nincs itt az idő, ne bántsd az éretlen almát. Aztán napok teltek, hetek, majd visszamenvén a fához, már ő hullajtotta bele kezeimbe a tökéletes gyümölcsöt. A biológiai folyamatok mellett kétségkívül az idő volt az, ami páratlanná tette az almámat. Bebizonyította az a kis kerekded forma, hogy érdemes volt rá várni. És most már az enyém. Rólam álmodott s én róla. S ő nem mutat majd mást, csak hogy rám várt és teljességében az enyém. Mit is kívánhatnék többet annál, hogy az az ember, akire eddig vártam, egyszerűen csak közel enged és viszont érez? Félve mondom, semmit. A saját bőrömön érzem, hogy érdemes kitartani, a legnehezebb pillanatokban kell felugrani, hogy még itt vagyok és biztosan állok, a szívemmel, lelkemmel együtt várjuk a folytatást. Legyen, jöjjön aminek jönnie kell. Megpróbálom. Örömmel vállalom a harcot. Szembenézek mindennel, csak a cél lebeg a szemem előtt, az, hogy én kerüljek ki győztesen. Így lehet túlélni. Vannak dolgok, amiért érdemes. Most ezt élem meg, nyugodtan, egyszerűen. Mert így is lehet, én már tudom.