Jó kis búskomor nap. Amolyan nagyon tipikus novemberi. Már a falevelek sem susognak, nincsenek már. Láttam már szürkébbet, őszibbet, de ez most valahogy mégis jobban megvisel. De lássuk be, ezt is meg kell élni, nem lehet mindig rügyfakadás. Egyensúly, kedves Olvasóm, egyensúly. Törekedni rá, s ha nem is sikerül, megpróbáltad. Onnantól kezdve nem szólhat senki egy árva szót sem. Mert nem a cél a fontos, hanem az utazás, hogy élhessek egy bölcs közhellyel.

Még ez

Vannak emberek akik valószínűleg lelkükben összefonódva születtek, aztán szétváltak, hogy megtalálhassák egymást. Mama és Papa, Anya és Apa, Szilvi és Miki példája bizony erősen példaértékű. Nem vicc a "jóban-rosszban együtt" szöveg. (most például...) Olyan ez, mint a tánclépések. Nézed a profikat, próbálod sután utánozni őket, de valamiért mindig elbénázod. Mert nem mehet ugyanúgy. Így alakult ki az a sok-sokféle tánc. Hogy próbálgatták egymást az emberek. A lábaikat ide-oda tették, próbálták érezni a rezgést. Aztán hopp, összerezzent a két test, bebizonyosodott az összetartozás. Onnantól nincs visszaút. Nincs az, hogy "mással is boldog leszek". Ne erőltessük... Bálint, édes, amikor azt mondom, hogy nekem ő a legtökéletesebb ember a világon, ő az a bizonyos, akkor csak legyint, rázza a fejét. Pedig ezt érzem én, remélem ő is. Hogy nem jó más, csak ő, mert benne van a világ. El kell hinni, magadba kell szugerálnod, hogy valakinek te vagy a legértékesebb kincse. Hidd csak el, bizony ez így van. A fél, a kifogástalan egészhez. Sokan kutatják mi is a titok, hát ez. Az elfogadás, hogy valaki önzetlenül szeret. A szív, fogadd csak el, a tiéddel együtt dobban, az veled együtt vész el. Nincs mese, valamiért így kell lennie.

Így, későn... csak egy gyors valami

Késő van. Rettentően egyedül érzem magam, még hűvösebb a zárt világ. Mit mondjak? Rá kellett ébrednem, sok minden nem úgy van, ahogy az látszik... Ezen nem lehetek felháborodva, én vagyok túl pozitív. "Jaj, az nem úgy van!" "Olyan kis buta vagy még." "Inkább ne szólalj meg." - hangzik körös-körül. Aztán rá kell jönnöm mindig, korántsem szabad engednem a szívemnek. Tágra kell nyitnom a szemem, és annak a kezét megfogni, aki tényleg jó felé vezet. Bízom bennetek, ez lenne az én nagy nagy hibám. Mindenkiben, túlságosan. Szépek vagytok és ragyogóak. Okosak és hízelegtek. De belül rohad a hús, láthatatlan az enyészet. Ám én hiszek, hogy nekem vannak kivételeim, igaz embereim. Jelenleg egy Márai novellán gondolkozom, és azon, hogy mit kéne még megosztanom itt... Szóval így telnek a napok. A jó és a rossz összeölelkezik és így szállják meg az életünket. Verekednek, cibálják a hajam, leülnek és együtt keresik a megoldást. Ilyenek ezek... Most mondd meg. Egyedül vagyok.

nemtudomhanyadikszív

Szóval Ő az...

(bocsánat a lopásért, Sz)

...akiért mindent, bármit, akármit, akit a legjobban és legerősebben,

akiben örökké, és aki miatt nagyon...

Mi is?

Rettenetesen fáj napok óta a jobb félmellkasom, nem enyhül sehogy... Anya azt mondta: "legalább nem a bal...". Ha úgy vesszük, igaza van. Kellemetlen, mély fájás ez, szúró érzéssel... Na, nem jó. Tényleg rossz, megbélyegzi a napom, tompán piszkál a szemét. Végsősoron nem erről akartam én most itt írni. Egy értelmiségi műsorban arról beszélgettek, bizonyos professzorok, jogtudósok, metafizikusok, és egy parasztbácsi, hogy Isten milyen állat lenne. Két korty tea és ssssszzzz között nagyra nyitottam szemeim, mégis, miféle téma ez??? Kicsit meghökkentem először, nem is figyeltem tovább a műsort, inkább elkezdtem kattogtatni az agyam. Bizarr téma, valóban, de beszélni (írni) erről is lehet. Szóval szerintem Isten milyen állat lenne? Gondolj, gondolj, gondolj... Nyilván valami tiszteletreméltó, mint az oroszlán, vagy egy büszke, szép teremtmény, mint a páva. Barátságos is, mint egy hűséges kutya, és szelíd mint egy teknős. Vagy nagy és bámulatos, mint egy sasmadár, esetleg egy elefánt. Jó hallgatóság és segítőkész, mint egy macska, mint egy kis kecske. Na de azért mégsem hasonlíthatom egy kecskéhez a Teremtőt... Aztán beugrott... Hiszen ő a mindenható pók. Hiszen teljesen egyértelmű lenne. Az ő kezében vannak a szálak, megszövi életünk kicsiny sorsát, minden nála fut össze. Jóságos és bölcs, de ha kell, könyörtelen és szigorú. Tessék, megfejtettem. Itt kérek elnézést, ha ez valakit sért, bánt, Ott fent, Nála lehet reklamálni. Elvégre ezeket a gondolatokat is Ő rakta a fejembe. :)

In memoriam

November 10-ét írunk jelenleg. Szép idő van, mondhatni kellemes. Olyan érzésem támad, hogy talán nem is ősz van, hanem csak a tavasz próbálgatja a szárnyait... De nem, bizonyosan ősz van. Tegnap egy számomra rendkívül fontos évforduló volt. Egy olyan ember halálának évfordulója, aki régóta meghatározza az irodalomhoz való viszonyomat. Általános iskolás, piciny gyerekkorom óta "magyaros" vagyok, az irodalom az én váram. Emlékszem, nyolcadikban az egyik irodalomórán elszavaltam a Nem tudhatom című verset. A drága Kati néni szeme könnybe lábadt, ötösre még soha nem voltam ilyen büszke. Onnantól kezdve Radnóti Miklós a legkedvesebb költőm lett. Aztán a gimnáziumban telt az első, második év, és én rendületlenül olvastam a verseit, szívtam magamba az eclogáit. Aztán eljött a negyedik év, a memoriterek súlyosan nehezedtek az osztályra, az egyetlen ember lehettem, aki mosolygott, hogy "végre, Radnóti!". Az előbb említett Nem tudhatom-ot már meg sem kellett tanulnom, Razglednicák, és a többi kis csoda. Bevallom, lusta tanuló lévén, nehezen álltam neki. De tudtam, ő megérdemli, hogy becsületesen megtanuljam a verseit. És persze örültem, hogy ismét szavalhatok tőle valamit.

Mindenesetre Radnóti tegnap volt 67 éve, hogy meghalt... Nem egy kerek évforduló, de illik megemlékezni róla.

Nyugodjon békében!

...ím itt e kő, de föntről e kő se látható...

!!!

Egy nagyon kedves ismerősöm (semmi túlzással, barátom) leírta DIÓHÉJBAN, hogy milyen ha egy egész kicsi gyermeket nevelsz, aki egyre jobban nő és csak nő, és makacsodik, és egyre jobban szeret, stb... Mivel az ember ujja fárad, ezért nem írt le mindent egyszerre, mert akkor egy jó kis regény kerekedett volna ki a soraiból :)

Ajánlom mindenkinek, aki kételkedik, aki kíváncsi, akinek bizonygatni kell, hogy így van... annak nem ajánlom, az majd úgyis megtapasztalja, ha lesz egy kistücsök a házánál.

Köszönjük meg Szilvinek, és az anyukáknak! Kívánok mindenkinek ennyi szeretetet!

Az írás itt olvasható:

http://lamantinnew.blogspot.com/

Töredék a kisgyermekkorból

-Buta vagyok én, Karak?

-Nem vagy buta, csak még keveset tudsz.

♥ II.

nekem tulajdonképpen Bálint a mindenem

Az előbb lilahagymát kerestem a konyhában, mindent felforgattam, de sehol nem találtam. Eléggé letörtem, aztán végül meggyőztem magam, hogy jó lesz a sima hagyma is a főzelékbe. Amikor kivettem a zacskót, megláttam, hogy alatta bújt meg három kicsike szem lilahagyma is. Megörültem, természetesen.

Na, de ez a kis történet csak éppen arra volt jó a mai napon, hogy tanultam belőle valamit. Döntéseket kell hoznunk, és bárhogy is válasszunk, valószínűleg mindig jó sül ki belőle, előbb-utóbb... Persze a másik tanulság az, hogy mindig a dolgok mögé kell néznünk.

Szóval ezzel az eseménnyel részese lehettem a saját tanmesémnek.