Miért érdemes...

Sok tapasztaltabb, bölcsebb és érettebb ember szid: te sosem tanulsz semmiből, csak éldegélsz, mert könyveidben az elutasításról, a könnyű sodródásról olvasol s próbálod így élni életed, mert ezekszerint ez a helyes. Megírom, miért nincs igazuk.

Megtanultam, hogyha lépek, célom felé menetelek, szüntelen, s erőt merítek, hogy el is érjem azt. Aztán egy ponton nincs tovább, az út hátrafelé visz és ugyanott vagyok, ahol a part szakad.

Megtanultam, hogy minél több ember között vagyok, annál magányosabbnak érzem magam.

Megtanultam, hogy a mazoisták csak kifordítják magukat és tulajdonképpen csak mókuskerékben szaladgálnak.

Megtanultam, hiába írok le bármit, én csak bárki vagyok, s ha valaki lennék is, nem várhatnék megváltást.

Megtanultam, hogy hiába érzem a szerelmet, csak a távolságot szeretem, az ikont, amit festettem, tőle semmit nem kaphatok, fájdalmat okoz és eltaszít magától. Álmok és távolság kilőve.

Megtanultam, hogy minél messzebb vagyok itthonról, annál jobban felismerem, ahol élek, közel sem olyan jó, mint amilyennek látszik, hisz mindenhol jobb mint itthon, mégis visszavágyom, de ha itthon vagyok, érzem, sehol sem jó, de főleg itt nem. Ráadásul fázom is gyakran.

Megtanultam, hogy a kisbabák felnőnek és nem tehetek semmit, csak szomorkodhatom, mint anya, hogy én is erre a sorsra jutottam.

Megtanultam, hogy hiába a külcsíny, mindenki ugyanolyan ostoba, mint a majmok a fán, csak éppen valakinek több jutott a semmiből is.

Megtanultam, hogy hiába idegesítem magam, akár megtanulhatnék ernyő nélkül ejtőernyőzni, csak kitörném a nyakam, semmi nem lesz másképp, csak egy időre.

Megtanultam, hogy az emberek sosem kezelnek majd egyenértékűként, legyek akárhány éves, mert alá-fölérendeltség van, mióta kimondtuk, hogy "az enyém", s mindenki megbolondult.

Megtanultam, hogy egyedül mindig jobb, mert csak én értem meg a legjobban saját magam.

Megtanultam, hogy bárhová megyek, megnéznek, mert sajnos nem vagyok átlátszó és az emberek szeretik ha valami újat látnak. Ehhez hozzá kell nőni, meg kell róla feletkezni.

Megtanultam, hogy hiába akarsz feltétel nélkül jót, úgysem látják meg benne a jószándékot, nincsenek hozzászokva, hogy valaki csak úgy jót akar.

Megtanultam, hogy a félelmekből sem növök ki sosem, csak átalakulnak, de nem tűnnek el.

Tanultam ám jót is, hogy kell élni, szeretni, küzdeni, nevetni jókat és kezelni saját magam. Megtanultam várni, tanultam türelmet, becsületet, hazugságot. Majdnem kijártam mindent az életből, már nincs sok. Egy pár iskolát biztosan. Mégsem kaptam semmit érte, sőt még el is veszik, mert füst és köd lesz az egész ha meghalok. 21 gramm, meg annak az 1 kilonak a töredékrésze, amit az agyamból ez a sokminden kitölt. Elszáll, eltűnik, semmivé lesz.

Most mégis valami más...

Igen sajnálatos dolgok történnek. Ide-oda kapom a fejem, mikor, kivel és hol történik valami esemény, ami nem hasznára, inkább kárára válik az ember(ek)nek. Szörnyű.
21 év. Majdnem egy egész emberöltő, Amerikában a nagykorúság korhatára, a hét háromszorosa, tripla szerencsétlenség. 21 év. Mi az egy ember életében? Talán semmi. Egy boldog kor kezdete, vége, veleje, folytatása. Fiatalság, barátok, szerelem, tervek, jövő. A kezdet lehetne. Viktornak nem adatott a hátra lévő időből. Egyetlen perc sem. Nővérem megrökönyödve hívta édesanyámat. "Anya, Viktor volt az..." Valahogy mindenkinek megállt a vér az ereiben. Annyira hihetetlen. De miért, hogyan, mikor? Kérdés kérdés hátán. Találgatások, képzelt helyzetek, majd a biztos pontok. A szerelme mellől távozott el közülünk. Ismerem a lányt, részvétemet kifejezném, de azt hiszem még mindenkinek nehéz. Túl nehéz. Nem ismertem személyesen Viktort, mégis megrendített a híre, hogy elment. Egy 93 éves beteg bácsit is sajnál az ember, de talán őt könnyebben engedi el az ember lánya, hisz öregségében fáradt meg. De gondoljunk bele, milyen érzés egy édesanyának a fiára földet dobni?
Könnyeimmel küszködve gondoltam bele, nekem vajon mennyi jár még? Megborzongtam. Én mikor távozom? Az a nehéz tehetetlenség, hogy nem tudod hova kapj zavarodban, felőrölt. Lehetek én is a következő. Szörnyű gondolatok. Így elalvás előtt talán nem is firtatnám őket tovább. Zárom soraim Csabi és Yeti összemixelt aranyköpésével, ami félig meddig vicc:
"Basszus, nézzétek meg... Sorra hullanak ki az emberek... (...) Tuti a sörben van valami..."

Végül:

Nyugodj békében!

ő a lélek aljából jött

Sir Charles Spencer Chaplin

Ismét Márai

Vannak gyógyíthatatlanul sérült emberek, kiket a kapzsiság, a hiúság és az irigység oly mélyen megfertőzött, hogy nincs semmiféle mód reá, megközelíteni és megengesztelni beteg lelküket. Ezeket szánjad, de kerüljed. Nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bűntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.

Visszatérek lassacskán

Április óta nem jártam itt. Jó pár dolog megváltozott azóta. Utólag már csak nevetek egy-két blogbejegyzésemen. Tudom, mindig megigérem magamnak (mert más tulajdonképpen nem olvassa), hogy majd foglalkozom ezzel is többet, de a lustaságomnak köszönhetően sosem sikerül. Addig kedvenc íróm tollából idéznék. :)

Dada

Az ember sokat hajtogatja, hogy majd, ráér, lehet, talán. "soha nem késő" - állítják okos emberek. De, van késő. Az ember három darab ujjperccel kapaszkodik a szakadék szélébe, alulról érzi a hűvös fuvallatot, lábai remegnek, érzi súlyát nem bírja tartani; haldoklik. Azt hiszi, akkor egy csapásra meg tud menekülni. Istent elküldte, amikor ő segíteni akart, így nyugodni tért. Abban a hűvös szélben, az eszeveszett kiabálásban Isten nem hallotta a segélykiáltást. Későn próbált segíteni...

2008. junius. 12.

2008. junius. 12.
csütörtök.
utolsó kártyázás.
Máté utoljára vert át minket makaóban.
utolsó angol óra, amin Kesével Fáni tengerimalacát utánoztuk.
az utolsó kémia, ahol a feszült csendet most a nyugodt mélabú váltotta fel.
az utolsó 7 óránk az évben.
Imo tudta hogy meg fog bukni, de ekkor még nemtudtuk hogy nem marad Gyarmaton.
fájdalmas tud lenni az elválás. 24 ember 10 hónapon keresztül a hét 5 napját veled tölti. barátok lettünk.
sütött a nap, emlékszem. szép idő volt, ki akartunk menni. de este PASO volt.
mindenki tudt hogy ez lesz, de senki nem tett érte semmit. most ugyanez. kezdek félni.
már semmi nem ugyanaz.

Út

Vessen szét évszázados gyönyör,
járjon lábadon égi táncot az angyalok számüzött vadvirága,
hulljon hajadra mustlepkék száradó füstös párája,
virágozzon tavaszt lángoló lelked,
vesd be gyopárral gyenge tested,
legyen elméd hatalmas, szivárgó hadvezérszív,
maradjon fiad búnak ellenszegülője, apja révén hitvesztett hős,
égjen házad ablakában sebzett vércsokor,
fusson szemeid közt gyöngyözö könnypatakba vert fájdalom,
kiáltsanak kezeid fullánk után,
sebezzen állatod ezerszer a gyolcsodban,
verejtékezzen mannát homlokod,
szaladjon az óceán mátkád felé, nélküled, ha nyugtába száll,
rágjon kőköves sasfióka legszebb álmaidban,
maradj ember
élj másként,
győzz magad felett,
érezz
csodát,
boldogságot,
kínt,
ezerszer
kegyesebb
világot,
mert
érdemes vagy,

amíg élsz.
Emberi sorsodban.

A porfelhőről a fejünkben, úgy általában

... Kedves olvasó, nem ám a passzátszél leszálló ága által kavart sivatagi szélviharról lesz szó. Ha jobban belátunk ketten a dolgok mögé, lehet hogy felfedezünk némi összefüggést a két dolog között.
Amiről szólni kívánok, állásfoglalás és ítéletek nélkül, az a halál. Mielőtt megijednél, nem foglalkoztat a halál gondolata, csak az utána lévő idő, de még nem szeretnék ott lenni. A hirtelen jött halál, az csigázott fel most engem. Azért jön hirtelen, hogy ne számítson rá senki ember fia. Se kedves, se testvér, se barát, de még az ellenség sem. Hirtelen jön, hogy ne legyen melletted senki. Senki... Abban a pillanatban az ember egyedül kell hogy elbúcsúzzon idegsejtjeitől. Nincs melletted társ, de nincs is szükséged rá. Nem csalódtál az emberekben, csak... egyszerűen Elég. Ez az egy dolog jár a fejedben. Elég. Első perceidtől ott lebeg feletted. Az utolsó másodpercekben erőt vesz magán, csendben mászik bele a hajadba, észrevétlenül széttúrva azt, könnyeket fakaszt a szemedből, nehéz, meleg, belenyugvó könnyeket, majd nesztelenül ellazítja testedet és álomba ringat. S van, hogy nem akarsz ellene tenni, mert neked erre nincs szükséged, megszabadulsz a materiális, kényelmes életedtől, kocsiktól, a szörpös médiától, adóbevallásoktól, ásványvíztől... De megszabadulsz a megtalált szerelemtől, csillogó kisgyerekszempártól, a reménytől, hogy jobb lehet...
Szokták mondani: démonok. Nem vitás, démonjaink vannak, csak nem hívja mindenki így őket. Reszketés, önbizalomhiány, depresszió, nélkülözés, annyi de annyi neve van az ördögfajzatnak... De akár kismacik vagy görbebögrék, félelmek, ott vannak s velünk élnek. Nem éppen előnyös ez a szimbiózis. Valljuk be magunknak őszintén, vannak szituációk, amikor elgyengülünk és aludni szeretnénk, mert nincs tovább. Legalábbis valami aljára kerültünk. A porfelhő, ugye... Szerencsére ezek általában elcsendesednek, hullámvölgyet követi a hullámhegy, félelmetes ha esetleg... mégsem, és... Mi járhat annak a fejében, aki meleg könnyel az arcán nem tűr tovább, kiürült fejjel, nyugodtan zuhan, egy összetört, boldog élet darabjait hagyva maga után?
A vihar elült, csend honol a tájon. S mégis, lám, valahol felkel a Nap...

...

Szentimentális ember sosem lehet igazán boldog. Ezt próbálták már cáfolni? Én meg akarom cáfolni! Régen érzékenyebb ember voltam (nem is olyan régen még...lehetett úgy fél éve), mindenen, mindenhol, mindenkinek el tudtam magam sírni. Mi lelt? A szerelmemnek most egy gyermeki hisztit kísérő erőltetett, pár cseppes kis sírást sem tudok kicsikarni magamból. Miért? Mert már nem akarok sírni. Kész. Elfogytak. Egyelőre; amíg majd megint vissza nem taszítanak kezdeti, mindenkinekmindenholsírós állapotomba.

Útmutató

Ígérem, nemsokára előrukkolok egy kellemesebb témával, de ez az írásom egyfajta terápia, s mivel tudom, hogy mindenki él át nehéz időszakokat, ez talán még kicsit ösztönzőleg is hat majd. Ha az ember kifogásokat keres, mindig talál valamit. Bezzeg a boldogságot, a rák ellenszerét, a tökéletes házat életünk végéig kutatjuk, s rosszabb esetben meg sem találjuk. Kifogás mindig van. Például arra is akad néhány, hogy miért ne álljunk fel a földről vagy kecmeregjünk ki a gödörből. ’Ez nem nekem való.’, ’Nekem így nem megy tovább.’, ’Ennél már csak rosszabb lesz.’ és még sorolhatnám. De felesleges, mindenkinek ismerősen hangzanak. Butaság, füst az egész. Magunknak is félünk bevallani, hogy pedig ez még nem a vég. Pedig egyszerű az egész. Varázsszavak a megbocsátás, az elfogadás, egy biztos kéz, a bátorság és a nagy tüdőtérfogat. A megbocsátás az elnyomott energiáink szabadon bocsátásához szükséges, hogy végre kiszakadjon testünkből mindaz, amit itt bent mélyen magunkba zártunk. Az egészen apró dolgokból is idővel hatalmas, fájó gombóc lehet, ami felkerülve torkunkba iszonyatos rosszulléteket eredményez. S a kimondatlan szó ilyen fájdalommal jár. Az elfogadás is szívből kell, hogy megtörténjen, a felületek gyorsan lekopnak s kibújnak a valódi érzelmek, a harag és kedves társai. Ha megértjük és elfogadjuk teljes egészében a kialakult helyzetünket, objektíven állunk saját magunkhoz is, máris több színt látunk. Lényeg, hogy megtanuljunk együtt élni a visszafordíthatatlannal és a lehető legelőnyösebb megoldást kicsikarni belőle. A biztos kéz az egyik adu a dologban. Ha mellénk szegődik egy segítőtárs, és önzetlenül kinyújtja a kezét, erősen kapaszkodjunk bele, és hagyjuk, hogy segítsen. Persze fontos a tiszta fej, jól válogassuk meg, hogy kiben bízunk meg az ilyen ínséges időkben. Bár a tapasztalt tengerészek is sok mindent láttak már kint a vizen, azért óvatosak, mert bármivel előrukkolhat a teremtő. Szerencsés, ha az embernek ott vannak a barátai, a családja, egy kedves, akikben feltétlenül megbízik, s segítik, ha kell. A bátorságunkat Isten azért adta kezünkbe, hogy a legvadabb dolgokat is meg tudjuk valósítani. Csak azzal nem számolt, hogy elvetjük a sulykot és átesünk a ló másik oldalára. Az ilyen helyzetekben eme tulajdonságunk csak arra jó, hogy szembenézzünk mindennel és mindenkivel, egyenes háttal, kitolt mellel szaladjunk neki a problémáknak és torkunk szakadtából kiabáljunk, hogy: nem fáj, elég volt, jól vagyok. S a tüdőtérfogat… Szívjuk be a levegőt, lassan csukjuk be szemünket, érezzük, ahogy átjárja szerveinket az oxigén, s mikor szép lassan kifújjuk, megszületik az elhatározás, ami beindítja az egész gépezetet.

World Press Photo

...

Szokásos szombat délutáni sétám a parkban. A levelek még papír módjára ropognak a talpam alatt, a napsugarak huncut vonalakat húznak hajamon, és simogatják arcom. A fák között a padon egy ülő alakra lettem figyelmes, egy helyes vörös hajú lányra. Haját úgy világítja meg a nap, hogy szinte izzik, mély piros haj, ritkán látok ilyet. Leülök vele szembe, türelmesen figyelem. Az ágak mögül éri őt a sugár, játszik minden testrészével, a lány láthatóan kedvesen fogadja játszópajtását, ujjain egyensúlyozza a könnyű őszi sugarat, aztán cipőjére helyezi, ott dédelgeti. Mosolyt csal arcomra a látvány, majd mikor a lány arcára pillantok, elkomorodom. Kiül szemeire a hiány, a bánat. Kezeit tördeli, szemeit forgatja, távolba mereng, unottan dobálja az apró köveket a fűbe, nyugtalan, idegesen pislog. Kissé hunyorítva nézem, alaposan szemlélem minden mozdulatát, rezzenéseit, ismerős mozdulatait. Láthatóan mérhetetlen mélységekben járnak gondolatai. Egy képet simogat, fekete fehér képet, egy könyöklő, negyvenes férfit ábrázol kamerával a kezében, katona egyenruhában, bizonyára valami híres ember volt. Nem hagy nyugodni a lány jelenléte, minden bizonnyal már valahol találkoztam vele. Egy boltban, az utcán, a kanapén, az ágyban, itt mellettem. Az idő elteltével, belemélyedve a lány kilétébe, a nap már az én kezemet cirógatta erőteljesen, kacérkodott gyűrűmmel, szemembe könnyet csalt, vállamra fénnyel rajzolt. Elmosolyodtam és megérettem. Mire felnéztem, a szemben ülő lány nem volt ott, felszívódott, elnyelte a föld. Nincsen többé. Felálltam és már nem fájt, ami régebben égetett. Én már boldog vagyok.

Trench Town Rock