...

Szokásos szombat délutáni sétám a parkban. A levelek még papír módjára ropognak a talpam alatt, a napsugarak huncut vonalakat húznak hajamon, és simogatják arcom. A fák között a padon egy ülő alakra lettem figyelmes, egy helyes vörös hajú lányra. Haját úgy világítja meg a nap, hogy szinte izzik, mély piros haj, ritkán látok ilyet. Leülök vele szembe, türelmesen figyelem. Az ágak mögül éri őt a sugár, játszik minden testrészével, a lány láthatóan kedvesen fogadja játszópajtását, ujjain egyensúlyozza a könnyű őszi sugarat, aztán cipőjére helyezi, ott dédelgeti. Mosolyt csal arcomra a látvány, majd mikor a lány arcára pillantok, elkomorodom. Kiül szemeire a hiány, a bánat. Kezeit tördeli, szemeit forgatja, távolba mereng, unottan dobálja az apró köveket a fűbe, nyugtalan, idegesen pislog. Kissé hunyorítva nézem, alaposan szemlélem minden mozdulatát, rezzenéseit, ismerős mozdulatait. Láthatóan mérhetetlen mélységekben járnak gondolatai. Egy képet simogat, fekete fehér képet, egy könyöklő, negyvenes férfit ábrázol kamerával a kezében, katona egyenruhában, bizonyára valami híres ember volt. Nem hagy nyugodni a lány jelenléte, minden bizonnyal már valahol találkoztam vele. Egy boltban, az utcán, a kanapén, az ágyban, itt mellettem. Az idő elteltével, belemélyedve a lány kilétébe, a nap már az én kezemet cirógatta erőteljesen, kacérkodott gyűrűmmel, szemembe könnyet csalt, vállamra fénnyel rajzolt. Elmosolyodtam és megérettem. Mire felnéztem, a szemben ülő lány nem volt ott, felszívódott, elnyelte a föld. Nincsen többé. Felálltam és már nem fájt, ami régebben égetett. Én már boldog vagyok.