2011. december 28., szerda

Feljegyzés egy emigráns vászonkendőjéről

Csak tartottam a fejem, mélyen szántva tenyeremben, próbáltam elengedni magamat. Szemeim zöldjében megmártottam az ecsetemet és írtam. És egészen idáig elérnek azóta a sorok. Régóta szeretném leírni, mi történt aznap, vasárnap, amikor utoljára tértem vissza a szülőhazámba. Mélyen benne voltunk akkoriban egy olyan rendszerben, melyben a magam fajtákat nem tűrik meg. Oly'annyira nem, hogy pusztítanak, ahol érnek. Nem kezeket vágnak, mint a törzseknél szokás, nem. Annál sokkal görcsösebben akarják kiirtani az írónépet efelé. Görcsösebben, seb-égetéssel. Örökké megbélyegezve dobnak oda bennünket a cenzúra és örök-mély pincék sikoltozó aljának. Hátraköthetnék a kezünket, mi kiabálnánk, torkunk szakadtából, hogy élünk és akár szájjal is belerágnánk a regényeinket a talaj szennyébe.

Egy nap, a feleségem sikítva szaladt le az öbölbe, ahol a kisgyerekkel játszottam. A sírástól fulladozva, mámorosan ölelt át, hevesen lengetett egy levelet megfáradt, cserepes kezében. "Nézd, visszamehetünk!" Ahogyan a levelet olvastam, éreztem, hogy könny-patak áztatja a ráncaimat az arcomon, mint amikor egy kiszáradt ér újra megtelik az özönvíz után. Rácseppent a kormányzó aláírására, a szignóra, mely a belépést jelentette a hazám kapuján. Aznap este csak pipáztam és meredten néztem az árnyjátékot a tűz-itta kandallónál. Nem hittem el, vagy talán nem mertem, hogy visszatérhetünk a farkasok közé, oda, honnan kitaszítottak. Boldogan megyek vissza, pedig csúfoltak és kidobtak! Fogtam az életemet, és visszavittem. Előbb érkeztünk meg, s elhatároztam, körbenézek, mi minden változott meg, mióta elmentünk. Búskomoran sétáltam végig a keménykalapomban és napszemüvegemben az utcákon, itt bizony minden a régi. Mint egy érintetlen szoba, a tárgyak, a képek, a festékek, úgy ahogy voltak, ott vannak, ahol hagyták őket. Egy könyvesboltban a kisasszony azt mondta, hogy a regényeimet már évek óta sehol nem látni, és ahogy kinéz a helyzet, már nem is lesznek a polcokon. De hát, most hívtak vissza, akkor...? Ez nem azt jelenti, hogy már nem vagyok a "nép ellensége"? Gyanú-szagúan igyekeztem vissza a szállodába. Átöltöztem, majd miután a feleségem feltette a mandzsettákat, halkan odasúgta: Nem pakolok ki, amíg vissza nem érsz. Zavart mosollyal néztem rá, a drága asszonyra: Sietek vissza, a jó hírrel, holnap pedig már otthon leszünk, a mi saját házunkban, itthon. Hosszúnak éreztem az utat a "fejesekig", pedig csak pár saroknyira volt. Lassan mentem végig a légüres épület folyosóin, a lábaim szinte beleégtek a piros szőnyegekbe, kitt-katt, a fejem elnehezült. Kopogás, aztán a nyájas kézfogás a kormányzóval… Udvarias, mert annak kell lennie, és nem azért, mert rólam van szó, egy emberről, egy íróról. Így pláne nem azért. Várok, miért hívott, mit akar, nem mondja. Kérdezget a családomról, a házról ahol élünk külhonban, érdektelenül feszengünk egymás előtt. Már éppen feloldódtam volna a kárpitban, amikor elém tolt egy gusztustalanul hosszú és bonyolult papírost, aminek röviden az volt a lényege, hogy lemondok arról a jogomról, miszerint hazajövök, nem kívánok többé az ország állampolgára lenni, letelepszek, ott, ahonnan jöttem. Cserébe kiadnak egyetlen regényemet, megcsonkítva persze. Lemerevedtem, forgott velem a világ, hányingerem lett. Csontjaim sziklaként nehezedtek a testemben. A nyájasképű élve temetett el. Záradékként, ha ennyi nem lett volna elég, odaíratta, ha esetleg úgy döntök, hogy itthon maradok, akkor nem vár rám se munka, se lakás, se társadalmi elismerés, tulajdonképpen nem marad semmim. Egy szó sem jött ki a torkomon, csak ültem sápadtan, vérezve – belülről. Ha aláírom, holnap repülök vissza. Ha nem, akkor vár az utca, a megvesztegetett barátok lesújtó, szánakozó pillantása az utca kövén, ha meglátnak, szóval, maga a halál. Az asztalon láttam még jó pár ilyen papírt, a sorstársaim, barátaim neveivel a végén. Ők aláírták. Hány harag-könny ivódhatott bele ezekbe a lapokba? Aláírták. Tehát elmennek, mert nem tűrik ezt a megalázást. Ezt kaptuk a hazától. A nagy hazától… A feleségemre gondoltam, a gyerekekre. Kitéptem a hárpia kezéből az életem, és ráírtam a nevem. Tessék. Belenéztem a hóhérom szemébe, megigazítottam magamon a büszke öltönyöm és rázártam az országra az ajtót. A taxiban mereven magam elé néztem, bámultam a semmit, a mélabú megsértődött bennem. A szállodai szobánk ezután körülbelül két órán keresztül kétségbeesett sírástól volt hangos. A feleségem összeomlott, nekem támadt, majd vigasztalt. Miért írtál ilyet? Miért csinálják ezt? Miért?... A világ egyik legrettenetesebb kérdése. A bizonytalanságé, az őrlődésé, a két legőrjítőbb érzésé. Tudtuk, el kell mennünk. Nem csak a papír miatt. Az emberek nem akarnak minket. Utáltam magam, hogy ezt tettem a családommal. Rámnehezedett minden, sírtam. A feleségem azt mondta: Látod, nem pakoltam ki a bőröndöket. Éreztem, azt hiszem. Így hát, fogtuk magunkat, a töredezett életünkkel együtt és hazamentünk. Igen, vissza. Ezekszerint az igazi hazánkba.

Nem sokkal később itt kiadták három novellás kötetemet, írom a következőt, a régi életemről. Vissza már nem megyek soha többé, de majd egyszer elmesélem a gyerekeimnek, hogy mit tettek velünk. A szüleik hőn szeretett rendszere. Hogy nem kellettünk, mert igazat írtunk. Hát ez volt az utolsó „otthon” töltött napom története. A nap, ami kettészakította az életemet, miután megtaláltam az igazi hazámat.

A jelenlegi legjobb érzésem: Eszter hív valahogyan: neki én vagyok Szet.

2011. december 24., szombat

B

Az ember, aki kivárta(?), hogy szívem mélyén nyugalomra leljenek a dühöngő hullámok, aki vágyakozva(?) figyelte életem napjait, s mint kisgyermek, szívében strigulázta az eltelt időt, mikor jön el a pillanat. Világtalan voltam, elrejtettem az érzéseket, félve, bizonytalanul. Aztán... Egy nap, mintha egy jövendölés vált volna valóra, megfogta a kezem, és körbetáncoltuk a világot. Onnantól kezdve már papírforma, boldogan élnek... Így érzem, így szeretném!


ez a (az egyik) kedvenc képem róla

2011. december 23., péntek

Tegnap végleg tudatosult bennem, hogy finomakat sütök. Csak finoman hajítanám ki az ablakon. Nem, tényleg jókat kreálok. Apu szakács, szerették, tisztelték, szakértője a szakmájának, így (ha nem is cukrász) ő a legnagyobb kritikusom. Ha neki nem ízlik valami, akkor az nem jó. Beleszületett a fakanalak rengetegébe, kifolyok a számon, amikor főz. Tudja mit beszél. Így inspirál. Nekem ez csak jó, és ő is büszke lesz az apró lányára.

2011. december 22., csütörtök

Itt vagyok ám, nem vesztem el. Csak üzemzavar volt. Éteri hiba. Megcsillant az ördög aranyfoga szemem tükrében.

Itt vagyok, kiabálom.
És folytatom.

2011. december 15., csütörtök

...és akkor hopp... Elég egyetlen mondat, hogy elinduljon kifelé belőled az összegyűlt moslék. Nem rosszból, nem haragszol senkire, felgyülemlett minden. És most kijött. A fejed, az emberek, a nehézségek... Tudnád még sorolni. Csúnya, torz arccal rázod a fejed, mert elég, mert ne szóljanak hozzád, mert sok. Jöjjön ki! Ez a lényeg.

2011. december 14., szerda

Gondolat a szív mélyéről


Köszönd meg minden nap,
hogy ott van melletted a szerelmed,
fogja a kezed, és nem engedi el,
élvezd a perceket, melyeket együtt tölthettek,
az idő nem kímél, mindenki ott táncol a penge élén,
s nincs válogatás, jön majd a nagy pusztítás.
De ha látja, hogy van egy biztos pontod,
akiben megkapaszkodhatsz, s szeretettel megvéd,
akkor nem lesz olyan hatalom,
mi ezt tépné szét.

Borzasztóan hiányzol.

Kislánykák


Eszter az ujja köré csavar, játszadozik velem, bármit megtehetne, a lábai előtt heverek!

2011. december 13., kedd

Vasárnapi performansz Eszterrel

Vasárnap este, kis banzáj Bali szobájában: Bali, Zsuzsa Mima, Eszter és én. (anyáék teszkóznak) Bálint elkápráztat a laptopjával, Eszter nagy örömére.
Tesztkép: beállított portré, tolmácsi garázs mellett jobbról balra: Ata (kezében a miniEszter), Apa, Bandris, Alma, kutyó.
Örömködés, Eszter belebújik, szinte issza a képet.
Mima kérdi: Eszterkém, hol van Anya?
csöpi: AAAAoooo! (kiskezével rámutat a helyes megfejtésre, Anyára:)
na, ezen felbuzdul a kis csapat, kórusban: Eszter, hol van Apa?? Ismét nagy öröm, Eszter rámutat Micura.
Kis gondolkodás, adu ász kérdés: Eszter, hol vagy te a képen? Kisgyermek töri a fejét...: ott! (és ennek rettenetesen örül, teliszájjal nevet, hogy az biztosan ő lesz:) hííí, az nem te vagy!!!! - kiáltunk együtt. Hogy hova mutatott? A kép bal szélén lévő kutyára... :)

2011. december 10., szombat

Hé!

Lehet, hogy rossz ember vagyok, sőt, de annyira nem szeretem, amikor Márai Sándoron, vagy Woody Allen-en nevetnek, válnak vicc tárgyaivá. Vagy Frida Kahlo szemöldökén élcelődnek... Ki tudok ezektől készülni. Persze, nevetni kell mindenen, ahány ember, annyi vélemény, vicc, nézőpont, stb. Nekem nem megy. Nem fogok nevetni, nem tudok. A mintaképeim (ez a szeretteimre, kedveseimre is vonatkozik) számomra szentek! Elfogult Zsófi!



2011. december 7., szerda

A legszebb

Nem tudom mit tartogat még számomra az Isten, de mielőtt meghalok, le akarom írni a nap történetét, amikor Lajos utolszor járt nálam és kirabolt. Már nem vagyok fiatal, egészséges sem vagyok, és nemsokára meg kell halnom. Három esztendeje halogatom e följegyzést. Most úgy érzem, mintha egy hang, amely ellen nem tudok védekezni, sürgetne, hogy írjam le a nap történetét, és mindent, amit tudok Lajosról. Mert ez a kötelességem, és már nincs sok időm... Az ilyen hang félreérthetetlen, ezért engedelmeskedem Isten nevében.
Most már tudom, a ház tartott el minket. Minden, ami szegény kalandos apámtól megmaradt. Csak ez maradt még, csak ez tartott. A ház fedelet borított fölénk, a régi bútorokkal így kifosztottan is az otthont jelentette. A szőlő élelmet adott, nem többet s nem kevesebbet, mint ami kellett a hajótörötteknek. (...) Nunu évtizedenként lassan előlépett az egyetlen társammá. Úgy éltünk együtt, mint a fenyő és a gyöngy. (...) Én akkor már 20 éve nem láttam Lajost, és azt hittem, vértezve vagyok az emléke ellen. Aztán egy napon megkaptam táviratát... Olyan volt, mint minden, amit Lajos húsz év előtt és még régebben nekem és másoknak írt és mondott: átlátszóan hazug, hazug... (...) Ugyan, gondoltam, mit is vihet még el innen Lajos, az ezüstöt? Nevetséges gyanúsítás. Mit ér az a pár horpadt ezüstkanál? Túlzás, Nunu gúnyolódott. (...) Már védtem. Mit is tehettem, ő volt az egyetlen ember életemben, akit szerettem. Aznap éjjel, mikor hazavártuk Lajost, tudtam utoljára az életben, sokáig nem aludtam el. Emléktárgyakat rakosgattam, készültem a látogatásra. S elalvás előtt Lajos régi leveleit olvastam. Ma is babonásan hiszem, hogy a régi levelek olvasása közben különös meggyőző erővel éreztem újra e sejtelmet, hogy Lajosban valamilyen erőforrás rejtőzött. Mint a nagy hegységekben azok az apró folyamok, melyek át és átjárják a hegyet, és céltalanul és nyom nélkül vesznek el a barlangok mélységeiben. Vannak sebek, melyeket nem gyógyít az idő, tudtam, hogy én sem gyógyultam meg...

Szóval, valahogy így hangzik egy részlet a magyar irodalom egyik legzseniálisabb novellájából. Eszter hagyatéka Márai Sándor hagyatéka is, ezt illik megőrizni, mélyen a szívünkben. Olvasd el, megéri. Vagy ha lusta is vagy, de a film azért megér egy estét.




Kezd elszomorítani, hogy nem kapok semmi bíztatót a szívemmel-véremmel kapcsolatban, csak hogy "ússzak, fussak, ássak" meg hogy "jaj, ez teljesen normális". Nem tudom, veled kedves olvasóm milyen gyakran fordul elő, hogy éjszakánként felkelsz, hogy nem bírod felemelni a karod, úgy fáj a mellkasod... Mert ha sokszor megtörténik ez, akkor tényleg teljesen normális. De persze, bírni kell hisz fiatal vagyok, nem baj az, ha néha kicsit fáj a szív. Ígérem, nem panaszkodok többet, be is veszem a szokásos gyógyszereket. Többes szám, a hab a tortán. Nem baj, zakatolunk tovább, tovább... Majd elmúlik.

a változás direktben ment végbe

Kicsit változtattam a blogon. Hanyagolom egy rövidke ideig az én szív-takaró meleg színeimet, és kísérletezgetek a narancssárgával, kékkel. Kell a megújulás. Tudományos tény, hogy akinek monoton az élete, az előbb utóbb belefárad, és kiég. Nem kívánom senkinek ezt a sorsot. Néha csavarni kell egyet a mindennapokon. Jó, ha tudsz újat mutatni, adni, tanítani. Nemcsak magának, hanem a többi kis élőlénynek is. Mindenkinek szüksége van olykor egy fordulatra. Mert ugye aki változik, az lát, érez, hall, tapasztal. És aki lát, érez, hall, tapasztal, az él.

2011. december 6., kedd

Kocsma? Bár? Nem is tudom, bár? Hisz oly mindegy. Lakkozott asztalnál ültünk, benne milliomnyi ember véső-rajza, egy vonal, hogy ott járt, leöntötte, telesírta. Tompa zúgás a fejekben, valakinek cigaretta is jut a szájába. Izzó parázs, végtelenbe szálló füst-gondolat enyészete csavarodik a semmibe. Kossuth-ba és lehet, hogy Chaplin-be is. Gyorsan pislogó karácsonyi díszítés, a száraz levegőbe ünnep-csokrot fújó zűrzavar veszi körül a kis asztaltársaságot. Tea-varázslatban úszik a hangulat, jól esik. Egyikünk az orrához veszi a papírcsomagolást, mélyen beleszippant, kifújja az emlékeit. 6 éve már, hogy a féltett filter ontja az illatát. S most, ez az új, friss csomagocska kellemesen előhívja a kedves emléket. Furcsa, hogy egy illat mennyire megmarad az orrunkban. Emlékszel még a nyári virágok lagymatag illatára? ÉS a szerelmed bőrének cirógató bársonyára? Igaz, hogy nincs élénkebb hallucinogén annál? Az életnek is van egy meghatározhatatlan szaga. Az aktuális környezeted illata a jelenlegi benső otthonod. A barátaid illata, a közös estéké, amikor kilöttyen a bor, majd beletenyerelsz. Az a tiéd, azé a pillanaté. Az illataidat már senki nem veheti el tőled, olyanok mint az emlékek. Örökké benned élnek tovább.

2011. december 5., hétfő

Egy értékes(nek gondolt) házi dolgozatom

Tavaly (vagyis idén) én végzős deák voltam a gimnáziumban, ami rengeteg feszkóval, készülődéssel, reménnyel járt együtt. És persze médiaórákkal. Egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy egy sztárportrét alkossunk, egy általunk érdekesnek tartott vagy tisztelt híres embert mutassunk be. Akkoriban bontakozott ki a Woody Allen imádatom, ezért akkoriban egyértelműnek tűnt, hogy őt választom. Így róla írtam. Rettentő büszke vagyok erre a munkámra, szívem telje benne van, mai napig őrizgetem, hisz kézzel írtam meg, alig felhasználva külső segítséget. Még ha nem is ez lesz életem fő műve, de szimbolizálja az akkori hangulatom, amit szerettem, és hát, az én "gyermekem". A végén egy hatalmas csillagos ötös (pedig ez gimiben már nem divat!) jelzi, valamit jól csináltam. Sok mindent mondanék még, pl. hogy nincs rendes vége, mert az már saját vélemény volt, és nem gépeltem be, meg hogy ez csak egy házi dolgozat, stb., de, na... Szóval most ezt osztanám meg a kedves Olvasómmal. Íme.

Allen Stewart Konigsberg, vagy ahogyan mindannyian jól ismerjük, Woody Allen 1935. december 1-jén született, máig aktív filmrendező, humorista, színész-producer. 16 évesen kezdett el szövegeket írni különböző előadóművészeknek, ekkor vette fel a Woody Allen nevet. A New York-i egyetemen kommunikációt és filmművészetet hallgatott, ám sikertelen vizsgái miatt máshol fejezte be tanulmányait. 1960-ban a stand-up comedy spontán és humoros műfajával kezdett foglalkozni, szövegeket írt a humoristáknak, majd később ő maga adta elő szerzeményeit klubokban és egyetemi campusokon. 1965-ben megírta az első forgatókönyvét, mely a Mi újság, cicababa? című filmhez készült. Váratlan sikert hozott ez a fiatal művész életében. Elkezdte megrendezni a megírt történeteit, s sorra következtek a korszakalkotó művek, mint például a Casino Royal, az Allen-féle James Bond paródia, valamint a Fogd a pénzt és fuss, melynek már a főszerepét is ő alakította. Innentől nem volt megállás, egymás után gyártotta a sikerfilmeket: a kissé politikai témájú Banánköztársaság, a sci.fi világot ábrázoló Hétalvó. Ez utóbbinak már ő volt a rendezője, a zeneszerzője, a forgatókönyvírója és a főszereplője is egyaránt. Az igazi, nagy áttörést az 1977-es Annie Hall hozta meg, amiért két Oscar-díjjal jutalmazták. Allen lett a legjobb rendező, megírta a legjobb forgatókönyvet, valamint Annie, azaz Diane Keaton kapta meg a legjobb színésznő kitüntetést is. A nőhöz mindig is különleges kapcsolat fűzte a rendezőt. Nemcsak múzsának tartotta őt, hanem jó barátnak, és 8 évig élete szerelmének is. Miután szerelmük kihűlt, megőrizték jó kapcsolatukat s későbbiekben is dolgoztak még együtt néhány filmben. Woody Allen rendkívül széles palettán mozog a témái terén, szereti kombinálni az aktuális tapasztalatait a képzeletének világával. Filmjeiben visszatérő motívum a szerelem, az emberi kapcsolatrendszer, az élet értelme, a halál, a depresszió, kiemeli az amerikai értelmiségi réteget, a művészek világát. Életrajzi ihletésű alakokat is felfedezhetünk figurái között, ilyenek például a depresszív hajlamú, szeleburdi, ám annál inkább szerethető Alvy Singer, vagy az igazi New York-i értelmiségi férfi, Isaac Davis, a Manhattanből. Változatos szerelmi életét évtizedeken át végigkövette a média. Keaton-t, bár hosszú éveken keresztül éltek együtt, nem vette feleségül. Igazi szerelem volt az övék, a rendező egyszer „megindító idegösszeomlás”-ként emlékezett volt kedveséről. Házasságai sorra válással végződtek, első felesége Harlene Rosen volt, őt követte Louise Lasser. Később egy másik múzsájával, Mia Farrow-val kötött házasságot, akivel gyermekeket is neveltek. 1997-től nevelt lányával Soon-Yi-vel él boldog házasságban. Ez a kapcsolat hatalmas port kavart a nemzetközi közvéleményben, bírósági tárgyalások sora, botrányos újságcikkek láttak napvilágot.

Woody Allent a közönség a filmjei alapján hol egy csetlő-botló komikusként látja, hol egy filozofikus gondolatokat kergető, az élet értelmét és a szerelem kérdéseit feszegető örök álmodozóként. Tény és való, megnyerő humorával, ironikus stílusával, cinikus világszemléletével és laza modorával rengeteg rajongóra tett szert. S bár külsejét ő maga is számtalanszor keményen kritizálta, számtalan nő zárta szívébe, egy-egy romantikus jelenete után. Sztárallűröktől mentes, rendkívüli ember, aki beírta magát a szinonima szótárakba a vastag, fekete keretes szemüveg és a New York szavak mellé. Neve kétségtelenül összefügg most már a XX. század második felének filmművészetével. Kiemelkedő alkotó volt, különös tehetséggel megáldva, egyedit teremtett, s mindig képes volt újat mutatni az embereknek. Előadói estjein a hallgatóság hosszú percekig állva tapsol, tömegek kíváncsiak a jazzkoncertjeire. Lényében van valami igazán szerethető, alakjaival könnyű azonosulni, nem bonyolítja végeláthatatlanságig az egyszerű dolgokat, hozzánk, mindennapi emberekhez szólnak a monológjai. Kissé különc, elvont lelki világa közel kerül hozzánk a filmjei által, sok szállóigévé vált mondása lett közbeszéd tárgya: Érdekes arca van. Érdekes, hogy ez egy arc.

Húst festeni

Órák óta ültem a bársonyfotelben, hogy mitévő legyek. Mitévő. Dörzsöltem a számat, elzavartam a napsugarakat a szememről, körmöm rágtam, rágyújtottam. Beletúrtam a vörös hajamba, szemem forgattam, sóhajtoztam. Na, most akkor milyen legyen? Döcögve felálltam a fotelből, aztán odamentem az ablakhoz, hátha megtalál ölelni az ihlet, odalentről, az utcáról. Magas, ifjú, hátratúrt hajjal, kék sapkában... Nem is tudom, a háta mint egy kérdőjel. Töpörödött, babaarcú... Slampos, öreg. Nem jön. Mint az űzött vad, fel-alá járkáltam, belekaptam idegesen az ecsetestálba, belenyomtam fulladásig a vízbe, erőszakkal összeszorítottam a szemem, rá a palettára, onnan a vászonra... Ilyen lesz!!! Óvatosan kinyitottam a szemeim; vörösképű, falánk okkersárga hajjal, kékes fülekkel? Mint egy halott norvég hegymászó. Végképp kimerültem, kerestem a régebbi képeket, hátha már egyszer megvolt... Áh, nem tudok magamnak társat festeni. Végső elkeseredés. Tényleg, mi legyen? Miből keltem életre gondolataim porondjára a csendes szerelmet? A mindent elsöprőt. Valahogy csak el kell képzelnem. Írjam le, milyen lehet? Annyira sablonos. Akkor?... Egy kicsit még álldogáltam ott a vászon előtt, csalódva, a napnyalábok cirógatták a zsebre dugott kezeim maradék szabad felületét. Hátrahajtottam a fejem, nem hagytam magamnak belátni a valóságot. Az indulatoktól energiára kapva, mint a nyíl, melyet hirtelen elenged az ideg szorító marása, kiviharzottam a lagymatag szobából. Ki az utcára, a piacra, a templom elé, akárhova, ahol majd meglátom. Feldúltan, szinte őrjöngve jártam a várost, majd rám esteledett. Aztán feladtam. Most, hogy kimondtam, megnyugodtam. Súlytalanul zuhantam le az ágyra, mert tudom már: nem űzhetem. Odajön hozzám magától. Nem vad, hogy elejtsem, nem. Szelíden jön oda, hogy szíve összes szeretetével megajándékozzon engem. Egy dolgom van csupán: viszontszeretni, ápolni a lángot, mely mindkettőnket melegít. Vigyázni rá, kettőnkre. S a képből, az ecsetvonásokból hús-vér ember születik.

u.i.: sikerült :)
Ketten vagyunk.
Így lettünk egészek.
Most jó.
Csak az enyém.
Én
az övé vagyok, teljesen.
Önzőség nélkül, sort sor alá,
marad ez.
Még.

2011. december 1., csütörtök

Bálint a legjobb barátom. Az egyetlen barátom.


(és még Szilvi, Zsófi, Kati)