Húst festeni

Órák óta ültem a bársonyfotelben, hogy mitévő legyek. Mitévő. Dörzsöltem a számat, elzavartam a napsugarakat a szememről, körmöm rágtam, rágyújtottam. Beletúrtam a vörös hajamba, szemem forgattam, sóhajtoztam. Na, most akkor milyen legyen? Döcögve felálltam a fotelből, aztán odamentem az ablakhoz, hátha megtalál ölelni az ihlet, odalentről, az utcáról. Magas, ifjú, hátratúrt hajjal, kék sapkában... Nem is tudom, a háta mint egy kérdőjel. Töpörödött, babaarcú... Slampos, öreg. Nem jön. Mint az űzött vad, fel-alá járkáltam, belekaptam idegesen az ecsetestálba, belenyomtam fulladásig a vízbe, erőszakkal összeszorítottam a szemem, rá a palettára, onnan a vászonra... Ilyen lesz!!! Óvatosan kinyitottam a szemeim; vörösképű, falánk okkersárga hajjal, kékes fülekkel? Mint egy halott norvég hegymászó. Végképp kimerültem, kerestem a régebbi képeket, hátha már egyszer megvolt... Áh, nem tudok magamnak társat festeni. Végső elkeseredés. Tényleg, mi legyen? Miből keltem életre gondolataim porondjára a csendes szerelmet? A mindent elsöprőt. Valahogy csak el kell képzelnem. Írjam le, milyen lehet? Annyira sablonos. Akkor?... Egy kicsit még álldogáltam ott a vászon előtt, csalódva, a napnyalábok cirógatták a zsebre dugott kezeim maradék szabad felületét. Hátrahajtottam a fejem, nem hagytam magamnak belátni a valóságot. Az indulatoktól energiára kapva, mint a nyíl, melyet hirtelen elenged az ideg szorító marása, kiviharzottam a lagymatag szobából. Ki az utcára, a piacra, a templom elé, akárhova, ahol majd meglátom. Feldúltan, szinte őrjöngve jártam a várost, majd rám esteledett. Aztán feladtam. Most, hogy kimondtam, megnyugodtam. Súlytalanul zuhantam le az ágyra, mert tudom már: nem űzhetem. Odajön hozzám magától. Nem vad, hogy elejtsem, nem. Szelíden jön oda, hogy szíve összes szeretetével megajándékozzon engem. Egy dolgom van csupán: viszontszeretni, ápolni a lángot, mely mindkettőnket melegít. Vigyázni rá, kettőnkre. S a képből, az ecsetvonásokból hús-vér ember születik.

u.i.: sikerült :)