Kocsma? Bár? Nem is tudom, bár? Hisz oly mindegy. Lakkozott asztalnál ültünk, benne milliomnyi ember véső-rajza, egy vonal, hogy ott járt, leöntötte, telesírta. Tompa zúgás a fejekben, valakinek cigaretta is jut a szájába. Izzó parázs, végtelenbe szálló füst-gondolat enyészete csavarodik a semmibe. Kossuth-ba és lehet, hogy Chaplin-be is. Gyorsan pislogó karácsonyi díszítés, a száraz levegőbe ünnep-csokrot fújó zűrzavar veszi körül a kis asztaltársaságot. Tea-varázslatban úszik a hangulat, jól esik. Egyikünk az orrához veszi a papírcsomagolást, mélyen beleszippant, kifújja az emlékeit. 6 éve már, hogy a féltett filter ontja az illatát. S most, ez az új, friss csomagocska kellemesen előhívja a kedves emléket. Furcsa, hogy egy illat mennyire megmarad az orrunkban. Emlékszel még a nyári virágok lagymatag illatára? ÉS a szerelmed bőrének cirógató bársonyára? Igaz, hogy nincs élénkebb hallucinogén annál? Az életnek is van egy meghatározhatatlan szaga. Az aktuális környezeted illata a jelenlegi benső otthonod. A barátaid illata, a közös estéké, amikor kilöttyen a bor, majd beletenyerelsz. Az a tiéd, azé a pillanaté. Az illataidat már senki nem veheti el tőled, olyanok mint az emlékek. Örökké benned élnek tovább.