-Anya!
-Tessék?
-Pipázni fogok. Rendes pipával.
-Jó.

És kiment a konyhából. Egy pillanatra ledöbbentem a válaszán. Mármint azon, ahogyan mondta. Mintha arra kaptam volna ezt a reakciót, hogy: Anyukám, hozok egy pohár vizet. Természetes "Jó." volt, semmi megrökönyödés a hangjában, hogy "Istenem, már megint mit talált ki." vagy hogy "Ja igen, persze!" Egy árva kételkedő mosoly sem volt az arcán, még csak a fejét sem rázta. Fiatalabb koromban minden bizarr és új ötletemtől valamiért el akart ájulni vagy egyszerűen csak kinevetett. Tudta, hogy kinövöm/megunom/meggondolom magam/elfelejtem. De most már nem. Beletörődött volna a terveimbe? Vagy a hosszú évek kemény munkája meghozta volna a gyümölcsét, és magától értetődőnek veszi, hogy cseppet sem lettem átlagos (gondolatokkal és ideákkal rendelkező) gyermek? Azt hiszem Anya végleg belátta: valami sosem változik.

Hogyha nékem sok pénzem lesz I.

...abban biztos vagyok, hogy az lesz az első dolgom, hogy Apának veszek egy éttermet. Sokat emlegeti a Balassát, és tudom, hogy nagyon szerette, s bár visszahozni nem lehet azokat az időket, de legalább azt csinálhatná, amihez a legeslegjobban ért.

u.i.: welcome new Blogger!

voltam már minden,

átkos gyerek, peremre szorulva

virágos tavasz

a csúf gonosz

az utcán csak "szép szép, kár hogy kicsit kövér"

ujjamon csorgó vérplazma

vágyakozó

alig-alig mélabú

nyakig érő mosoly

egy kis aprópénz a zsebemben

szálka a szemekben

sóval hintett sebbe szorult kismadár

király, vagyis csak egy túlfutott kopár

vidék

anyám hajában őszhajszál

sajnálkozó szerelmespárból a nevető harmadik

megvetett magvetett

s mindeközben nem akartam más lenni, csak

fakasztott ember

lábnyomában egy kis pipacs

(photo by Robert Capa - Hemingway with his son)

Apának a legjobb "frizurát" csinálni. Gép, aztán olló majd borotva. Semmi fazon, a kérés mindössze annyi, hogy ne látszon, mennyire ősz és hogy rövid legyen. Ennyi. Kár, hogy én sajnálom a hajam erre.

Beszélj

Ha kell, százszor megmentem az életed, de a magamét nem tudnám. Végtelenül szomorú lennék, ha nem lennél velem, magamról viszont nem tudnék, nem fájna már. Fájdalmas ez, hiszen működik az életösztön. Emlékszem, sokszor mondogattuk, hogy 'bárcsak máshol lehetnénk'. Akkor persze nem a halálra gondoltunk. Valamiért mindig azt akarom, hogy maradj csendben és ne szólj semmit. (...) Amikor hallottam az első lövést, felkaptalak a karomba és beszaladtam a szekrénybe. Az arcod vörös lett a sírástól, de én szorítottam a szád, hogy egy hang se jöjjön ki a torkodból, a másik kezemmel simogattam a hátad. Imádkoztam. Életemben először. Kiabáltak odakint, aztán csend lett. Aztán ismét nagy zaj támadt, egy rendőr letakart minket egy takaróval, és kért, hogy ne nézzek szét. Kiszaladtam veled, át a tópartra. Tudom, hogy nem emlékszel. Nem akartam, hogy emlékezz, azt sem, hogy kérdezgess erről. Azt akartam, hogy csendben legyél. De felnőttünk és nem hallgathatunk tovább. Azért lettem orvos, hogy a halált elintézhessem egy csendes főhajtással, hogy ne kelljen kimondani, mi történt az apával, a férjjel, a nővérrel. (...) Most viszont visszajöttem az Isten torkából, és ott nem volt jó hallgatni. Kiabálni akartam, de nem ment... Ott megfogadtam, hogy soha többé nem hallgatok. Mert mindenki megérdemel egy jó szót, a legrosszabb időkben is. Úgyhogy most megyek, és megbeszélem a feleségemmel a házassági problémáinkat. Azt még rendbe hozhatjuk. S ha mégsem sikerül, nem úgy fogunk egymásra emlékezni, hogy csendben, egy szó nélkül ment tönkre a házasságunk.

Normálisak-e ezek a fiatalok?

Válaszukat várjuk a postacímünkre: Csóri Corporation, NY City Sunset Boulevard 123.

Segítség: Szerelmesek nagyon!