-Anya!
-Tessék?
-Pipázni fogok. Rendes pipával.
-Jó.

És kiment a konyhából. Egy pillanatra ledöbbentem a válaszán. Mármint azon, ahogyan mondta. Mintha arra kaptam volna ezt a reakciót, hogy: Anyukám, hozok egy pohár vizet. Természetes "Jó." volt, semmi megrökönyödés a hangjában, hogy "Istenem, már megint mit talált ki." vagy hogy "Ja igen, persze!" Egy árva kételkedő mosoly sem volt az arcán, még csak a fejét sem rázta. Fiatalabb koromban minden bizarr és új ötletemtől valamiért el akart ájulni vagy egyszerűen csak kinevetett. Tudta, hogy kinövöm/megunom/meggondolom magam/elfelejtem. De most már nem. Beletörődött volna a terveimbe? Vagy a hosszú évek kemény munkája meghozta volna a gyümölcsét, és magától értetődőnek veszi, hogy cseppet sem lettem átlagos (gondolatokkal és ideákkal rendelkező) gyermek? Azt hiszem Anya végleg belátta: valami sosem változik.