Beszélj

Ha kell, százszor megmentem az életed, de a magamét nem tudnám. Végtelenül szomorú lennék, ha nem lennél velem, magamról viszont nem tudnék, nem fájna már. Fájdalmas ez, hiszen működik az életösztön. Emlékszem, sokszor mondogattuk, hogy 'bárcsak máshol lehetnénk'. Akkor persze nem a halálra gondoltunk. Valamiért mindig azt akarom, hogy maradj csendben és ne szólj semmit. (...) Amikor hallottam az első lövést, felkaptalak a karomba és beszaladtam a szekrénybe. Az arcod vörös lett a sírástól, de én szorítottam a szád, hogy egy hang se jöjjön ki a torkodból, a másik kezemmel simogattam a hátad. Imádkoztam. Életemben először. Kiabáltak odakint, aztán csend lett. Aztán ismét nagy zaj támadt, egy rendőr letakart minket egy takaróval, és kért, hogy ne nézzek szét. Kiszaladtam veled, át a tópartra. Tudom, hogy nem emlékszel. Nem akartam, hogy emlékezz, azt sem, hogy kérdezgess erről. Azt akartam, hogy csendben legyél. De felnőttünk és nem hallgathatunk tovább. Azért lettem orvos, hogy a halált elintézhessem egy csendes főhajtással, hogy ne kelljen kimondani, mi történt az apával, a férjjel, a nővérrel. (...) Most viszont visszajöttem az Isten torkából, és ott nem volt jó hallgatni. Kiabálni akartam, de nem ment... Ott megfogadtam, hogy soha többé nem hallgatok. Mert mindenki megérdemel egy jó szót, a legrosszabb időkben is. Úgyhogy most megyek, és megbeszélem a feleségemmel a házassági problémáinkat. Azt még rendbe hozhatjuk. S ha mégsem sikerül, nem úgy fogunk egymásra emlékezni, hogy csendben, egy szó nélkül ment tönkre a házasságunk.