Hogy írjam le azt, ami leírhatatlan? Még nem tudom, de megpróbálom. Ez a bejegyzés most csak Neked szól, ha megmutatom, tudni fogod úgyis, mert amúgy is csak Te értheted. Nem mondom el senkinek, ezért elmondom mindenkinek. Nehézkesen írok, úgy érzem nem fog a toll, nem halad a kezem, nem tudom megformázni a betűket. Hajnali két óra múlt három darab perccel, ami azt jelenti, hogy nem alszom ma éjjel túl sokat. Ahogyan a boldogságot, most ezt a fájdalmat sem tudom még feldolgozni. Persze, lehetne rosszabb is, alakulhatott volna másképp a dolog, de nem. Sikerült átjutni mindenkin egy könnycsepp nélkül, s bár nagy meló volt, de sikerült. Semmi kérdés, megjegyzés, nagy levegő be, halkan kifúj. A következő napokban is alkalmazom majd ezt. Jó színész lennék. A kezdeti euforikus állapot gyötrő, hideg, kínzó hiánnyá fajult, az édes pillanatok savas gombócokká gyűltek a torokban, a mosolyok könnyekké torzultak. Legalábbis az én szememben. Mint amikor az éhező hosszú idő után remegve nyúl egy falatért, boldogan a szájába teszi, majd mikor rágni kezdené, irigy kezek kitépik onnan. Fogastul, mindenestül. Sőt, még arcon is csapják. Most írhatnék mindent elsöprő érzésekről, hatalmas szenvedélyről, eltúlozhatnám. Nem, ez egészen egyszerű. Szimplán csak fáj. Fáj, ha levegőt veszek, minden egyes levegőmolekula égeti a légcsövem. Fáj, ha fekszem, az ágy tövisbokorként húz magába. Nincs hibás, nincsenek rossz szavak, tettek, nincs semmi. És pont ez a semmi a legelviselhetetlenebb. Most eltört a mécses, foltos már a lap, a helyzetet súlyosbítja, hogy a hajad illatát érzem a kezemen. Sok minden kavarog most bennem, elég nagy kihívás mindent leírni, s mégis üresnek érzem magam. Egyszerűbb lenne kivágni a szívem. Az ujjaimon, a hajamon keresztül száll ki belőlem minden, mire ezt befejezem, eléget maga mögött mindent ez az érzés. Nem célom, hogy rosszul érezd magad, remélem tudod, hogy egy csepp rossz érzés sincs bennem irántad. Annyit nem ér a dolog. Ezt nehéz mondanom azután, hogy itt leírom, milyen rohadtul érzem most magam. De nem tehetsz arról, hogy mit érzek. Pedig ha tudnád, hogy mennyire hálás vagyok neked. Ha csak pár órára is, de boldog voltam veled, olyan boldogság volt ez, ami elmondhatatlanul hiányzott, s már olyan rég óta vártam rá, hogy beteljesedjen. Túlságosan akartam, s az ilyen jó dolgok nem tartanak soká. Mégis szívem mélyéről köszönöm, hogy megajándékoztál vele. Irtózatos most ez az egész. Ami tegnap szép volt, most az éjszaka közepén egy kiszáradt, megtaposott emlék. A csókok rózsatövisként szurkálják most a számat, a kép, ami tegnap miattunk lett szép, mára kifakult és hátborzongató. Soha nem éreztem még úgy, mint mikor tegnap rám néztél... De már nem is akarok. Hazudtam. Már csak azt akarom érezni. De már nem lehet. Most valaki kipakolja a testem, és telerakja ólomgolyókkal. A mérgező anyag beleivódik szöveteimbe, felszakítja sebeim, sóval hinti be ereim falát, szurkot képez véremből, belesikít a fülembe. Hagytam magam, nem te voltál a hunyó. Továbbgondoltam a dolgot, és az nagy baj. Csak tudod, az űr fáj most, a bőröd, a szemed… A nyomaid. Annyira hiányzol. Minden olyan szép volt veled. Odafent nem kedvelhetnek engem, úgy téptek el a kezemből, hogy észre sem vettem. Már nem látok, úgy írok, remélem begépelni könnyebb lesz. De erősek leszünk. Félretesszük ezt, és visszatér minden a régi kerékvágásba. Most innen írok, egy sötét gödör legaljáról, de nem panaszkodom, magamnak kerestem. Rád fogok mosolyogni az ablakból, ugyanúgy ahogy eddig tettem. Talán még soha nem voltam olyan erős, mint amilyen akkor leszek. Bízom benne, hogy menni fog. Egyelőre fogalmam sincsen, hogy ezen hogy kéne túllépnem, de valahogy megoldom, nem akarom, hogy túl sokat láss abból, hogy mennyire nehéz. Majd eltakarom a szemem, ha sírnék, ha kiabálnék a fájdalomtól, befogom a számat, ha ugranék, lekötöm a lábaim. Te kicsivel erősebb jellem vagy, mint én, ne rázd a fejed, ez így van, lehet rajtad csak én fogom látni, de azt is csak azért, mert tudom, hogy mi történt. Itt csend van, tapogatózom, nem látok, de még csak nem is érzek semmit. Lehet nem kéne ekkora feneket keríteni a dolognak… Tökéletes volt. Ezt kerestem eddigi életemben. És most nem tudom mi lesz ezután, mert mástól nem kell többé semmi sem. Folyamatosan omlik szét minden körülöttem. Beleverném a fejem a falba, szívesen meg is tenném, de nem sok értelmét látom, s előrébb nem jutok. Elértem a célom, látod. Megfűztelek. Viszont keserves árat fizetek most érte. Frappáns tanulság? Nincsen azt hiszem. Három óra tizenegy perc van és már alig látok a könnyfátyoltól. Fizikai fájdalmak jelentkeztek. Ne aggódj, elmúlik. Írnék szívbemarkoló befejezést, de azt gondolom, ez az írás eddig már épp eléggé széttépett. Elfogytak a szavak. Nem tudok erről többet írni, a többi leírhatatlan tényleg. Megyek és megküzdök a maradék estével. De azért még utolsó döfésként lehántom lelkemről az utolsó réteget: te vagy a szerelmem, a minden. S most szabadon engedem, remélem, egyszer visszatér majd. Nem könnyű ez, pokolibb azt hiszem nincs is, de rendbe jövök. Rendbe jövünk.
