2009. január 31., szombat

A porfelhőről a fejünkben, úgy általában

... Kedves olvasó, nem ám a passzátszél leszálló ága által kavart sivatagi szélviharról lesz szó. Ha jobban belátunk ketten a dolgok mögé, lehet hogy felfedezünk némi összefüggést a két dolog között.
Amiről szólni kívánok, állásfoglalás és ítéletek nélkül, az a halál. Mielőtt megijednél, nem foglalkoztat a halál gondolata, csak az utána lévő idő, de még nem szeretnék ott lenni. A hirtelen jött halál, az csigázott fel most engem. Azért jön hirtelen, hogy ne számítson rá senki ember fia. Se kedves, se testvér, se barát, de még az ellenség sem. Hirtelen jön, hogy ne legyen melletted senki. Senki... Abban a pillanatban az ember egyedül kell hogy elbúcsúzzon idegsejtjeitől. Nincs melletted társ, de nincs is szükséged rá. Nem csalódtál az emberekben, csak... egyszerűen Elég. Ez az egy dolog jár a fejedben. Elég. Első perceidtől ott lebeg feletted. Az utolsó másodpercekben erőt vesz magán, csendben mászik bele a hajadba, észrevétlenül széttúrva azt, könnyeket fakaszt a szemedből, nehéz, meleg, belenyugvó könnyeket, majd nesztelenül ellazítja testedet és álomba ringat. S van, hogy nem akarsz ellene tenni, mert neked erre nincs szükséged, megszabadulsz a materiális, kényelmes életedtől, kocsiktól, a szörpös médiától, adóbevallásoktól, ásványvíztől... De megszabadulsz a megtalált szerelemtől, csillogó kisgyerekszempártól, a reménytől, hogy jobb lehet...
Szokták mondani: démonok. Nem vitás, démonjaink vannak, csak nem hívja mindenki így őket. Reszketés, önbizalomhiány, depresszió, nélkülözés, annyi de annyi neve van az ördögfajzatnak... De akár kismacik vagy görbebögrék, félelmek, ott vannak s velünk élnek. Nem éppen előnyös ez a szimbiózis. Valljuk be magunknak őszintén, vannak szituációk, amikor elgyengülünk és aludni szeretnénk, mert nincs tovább. Legalábbis valami aljára kerültünk. A porfelhő, ugye... Szerencsére ezek általában elcsendesednek, hullámvölgyet követi a hullámhegy, félelmetes ha esetleg... mégsem, és... Mi járhat annak a fejében, aki meleg könnyel az arcán nem tűr tovább, kiürült fejjel, nyugodtan zuhan, egy összetört, boldog élet darabjait hagyva maga után?
A vihar elült, csend honol a tájon. S mégis, lám, valahol felkel a Nap...

2009. január 27., kedd

...

Szentimentális ember sosem lehet igazán boldog. Ezt próbálták már cáfolni? Én meg akarom cáfolni! Régen érzékenyebb ember voltam (nem is olyan régen még...lehetett úgy fél éve), mindenen, mindenhol, mindenkinek el tudtam magam sírni. Mi lelt? A szerelmemnek most egy gyermeki hisztit kísérő erőltetett, pár cseppes kis sírást sem tudok kicsikarni magamból. Miért? Mert már nem akarok sírni. Kész. Elfogytak. Egyelőre; amíg majd megint vissza nem taszítanak kezdeti, mindenkinekmindenholsírós állapotomba.

2009. január 23., péntek

Útmutató

Ígérem, nemsokára előrukkolok egy kellemesebb témával, de ez az írásom egyfajta terápia, s mivel tudom, hogy mindenki él át nehéz időszakokat, ez talán még kicsit ösztönzőleg is hat majd. Ha az ember kifogásokat keres, mindig talál valamit. Bezzeg a boldogságot, a rák ellenszerét, a tökéletes házat életünk végéig kutatjuk, s rosszabb esetben meg sem találjuk. Kifogás mindig van. Például arra is akad néhány, hogy miért ne álljunk fel a földről vagy kecmeregjünk ki a gödörből. ’Ez nem nekem való.’, ’Nekem így nem megy tovább.’, ’Ennél már csak rosszabb lesz.’ és még sorolhatnám. De felesleges, mindenkinek ismerősen hangzanak. Butaság, füst az egész. Magunknak is félünk bevallani, hogy pedig ez még nem a vég. Pedig egyszerű az egész. Varázsszavak a megbocsátás, az elfogadás, egy biztos kéz, a bátorság és a nagy tüdőtérfogat. A megbocsátás az elnyomott energiáink szabadon bocsátásához szükséges, hogy végre kiszakadjon testünkből mindaz, amit itt bent mélyen magunkba zártunk. Az egészen apró dolgokból is idővel hatalmas, fájó gombóc lehet, ami felkerülve torkunkba iszonyatos rosszulléteket eredményez. S a kimondatlan szó ilyen fájdalommal jár. Az elfogadás is szívből kell, hogy megtörténjen, a felületek gyorsan lekopnak s kibújnak a valódi érzelmek, a harag és kedves társai. Ha megértjük és elfogadjuk teljes egészében a kialakult helyzetünket, objektíven állunk saját magunkhoz is, máris több színt látunk. Lényeg, hogy megtanuljunk együtt élni a visszafordíthatatlannal és a lehető legelőnyösebb megoldást kicsikarni belőle. A biztos kéz az egyik adu a dologban. Ha mellénk szegődik egy segítőtárs, és önzetlenül kinyújtja a kezét, erősen kapaszkodjunk bele, és hagyjuk, hogy segítsen. Persze fontos a tiszta fej, jól válogassuk meg, hogy kiben bízunk meg az ilyen ínséges időkben. Bár a tapasztalt tengerészek is sok mindent láttak már kint a vizen, azért óvatosak, mert bármivel előrukkolhat a teremtő. Szerencsés, ha az embernek ott vannak a barátai, a családja, egy kedves, akikben feltétlenül megbízik, s segítik, ha kell. A bátorságunkat Isten azért adta kezünkbe, hogy a legvadabb dolgokat is meg tudjuk valósítani. Csak azzal nem számolt, hogy elvetjük a sulykot és átesünk a ló másik oldalára. Az ilyen helyzetekben eme tulajdonságunk csak arra jó, hogy szembenézzünk mindennel és mindenkivel, egyenes háttal, kitolt mellel szaladjunk neki a problémáknak és torkunk szakadtából kiabáljunk, hogy: nem fáj, elég volt, jól vagyok. S a tüdőtérfogat… Szívjuk be a levegőt, lassan csukjuk be szemünket, érezzük, ahogy átjárja szerveinket az oxigén, s mikor szép lassan kifújjuk, megszületik az elhatározás, ami beindítja az egész gépezetet.

World Press Photo



...

Szokásos szombat délutáni sétám a parkban. A levelek még papír módjára ropognak a talpam alatt, a napsugarak huncut vonalakat húznak hajamon, és simogatják arcom. A fák között a padon egy ülő alakra lettem figyelmes, egy helyes vörös hajú lányra. Haját úgy világítja meg a nap, hogy szinte izzik, mély piros haj, ritkán látok ilyet. Leülök vele szembe, türelmesen figyelem. Az ágak mögül éri őt a sugár, játszik minden testrészével, a lány láthatóan kedvesen fogadja játszópajtását, ujjain egyensúlyozza a könnyű őszi sugarat, aztán cipőjére helyezi, ott dédelgeti. Mosolyt csal arcomra a látvány, majd mikor a lány arcára pillantok, elkomorodom. Kiül szemeire a hiány, a bánat. Kezeit tördeli, szemeit forgatja, távolba mereng, unottan dobálja az apró köveket a fűbe, nyugtalan, idegesen pislog. Kissé hunyorítva nézem, alaposan szemlélem minden mozdulatát, rezzenéseit, ismerős mozdulatait. Láthatóan mérhetetlen mélységekben járnak gondolatai. Egy képet simogat, fekete fehér képet, egy könyöklő, negyvenes férfit ábrázol kamerával a kezében, katona egyenruhában, bizonyára valami híres ember volt. Nem hagy nyugodni a lány jelenléte, minden bizonnyal már valahol találkoztam vele. Egy boltban, az utcán, a kanapén, az ágyban, itt mellettem. Az idő elteltével, belemélyedve a lány kilétébe, a nap már az én kezemet cirógatta erőteljesen, kacérkodott gyűrűmmel, szemembe könnyet csalt, vállamra fénnyel rajzolt. Elmosolyodtam és megérettem. Mire felnéztem, a szemben ülő lány nem volt ott, felszívódott, elnyelte a föld. Nincsen többé. Felálltam és már nem fájt, ami régebben égetett. Én már boldog vagyok.