Archívumból

Egyszerű októberi délután, cseppet sem átlagos szombaton, fél hat felé, túl jó pár városon. Az égre felnézve kicsit olyan, mintha a felhők körbefonnák a földet, szorítják erősen, olyannyira, hogy egy kék pontot sem látni, a nyomát sem annak, hogy létezik még tiszta égbolt. A látvány lehangoló, nyugtázta magában Dóri, miközben a busz rendületlenül zötykölődött a cél felé. Gyors szívdobogással állt fel az ülésből, megnyomta a leszállásjelző gombot, s erősen szorította a kapaszkodót. Úgy markolta, mintha az élete múlt volna azon a bőrszíjon, ha elengedi, talán lezuhan a mélybe. A buszmegállóban megpillantotta utazása tárgyát, majd ahelyett, hogy szívverése gyorsult volna tovább, a végtelenbe, a mérhetetlenbe, inkább leállt. Persze csak egy pillanatra. Ajtó nyílik, egy kettő, három meg még egy nagy lépés és szilárd talaj. Kölcsönös mosolyváltás Gergővel, aki még a pillanat varázsában gyorsan így szólt: Itt vagy. Dóri szívében ez a mondat táncot járt, boldog, felszabadító táncot. A lány zavarát beszéddel próbálta kompenzálni. Kevés séta után Gergő magához invitálja Dórit. Más egyből a legrosszabbra gondol, ám ő tudta, ebben annyira nincsen hátsó szándék, mint amennyire benne férfiasság. Kis segítség a sötétben, lámpa fel, lámpa le és Gergő már a filmjére készíti fel a lányt. Tekintetét a fiúra szegezve, koncentrálva szája mozgására, Dóri csak az illatokat raktározta el agyában, finomabbnál finomabb illatokat, az orra különösen ki van élezve, ezért fontos neki milyen egy szoba illata. Gergőre mosolygott, majd megjegyezte magában, itt minden rendben. A film pörög, Gergőről tudni illik, hogy tehetséges amatőr filmes, remekül fényképez, különösen ért mindenhez, amivel rögzíteni lehet a világ dolgait. Dóri feszült csendben nézi, uralja a helyzetet, majd nevetésben tör ki. Megnevettették a színészi játékok. Miután minden menüpontot megnéztek és végighallgatták a film betétdalait, Dóri ráerőszakolta akaratát Gergőre, miszerint nézzenek tévét. Éppen egy tehetségkutató műsor volt adásban, ami cseppet sem keltette fel az érdeklődésüket, de a show nézette magát. A vendég nagyokat kacagott, Gergőnek ugyanis Pazar humora van, rezzenéstelen arccal tud hihetetlen nagy baromságokat mondani. Megismerték a következő valóságshow szereplőt, Atikát, hallották énekelni az antirandikabátos lányt, kinek második neve János és a „ferde” lovászfiút is megcsodálták. Mindeközben elnyúltak az ágyon, nevettek, egészen közel kerültek egymáshoz. Ha bedobtak volna közéjük egy kést, elég valószínű, hogy megállt volna a levegőben. Egyszer minden tehetségkutatónak vége, ezután már csak sodorták őket az események. Ültek, néztek, hallgattak, olyan dolgokat beszéltek meg, mint hogy Katie hogyan térdel, és Tom hogyan lepi meg kis feleségét váratlanul. Dóri elmagyarázta milyen az olvasztott sajtos fél kifli, és miért jó benne a sajt. Gergő elmesélte milyen élmények fűzik a Kossuth rádióhoz, az idős, ámde lelkes nagypapájához és a budapesti tömegközlekedési eszközökhöz. A felnevetéseket és a történeteiket csak kisebb csendfoltok törték meg, amikor Dóri arra gondolt, milyen ürüggyel érjen hozzá a fiúhoz vagy kerüljön hozzá közelebb. Tisztában van vele, hogy egy rossz mozdulat és eldől a sorsuk. Gergő nem kapkod el semmit, Dóri pedig óvatos típus, a lassú víz partot mos taktika híve. Mire gondolhatott a lány, amikor hosszasan nézte a fiú gyönyörű szemeit? Felszabadító érzések keringtek benne, de bőre minden négyzetmillimétere kötötte őt a helyéhez, nem engedte, hogy bármit is tegyen. Talán Gergő is hasonló gondolatokat hessegetett el, mikor a lányt nézte. Ez a szombati nap mindkettőjük életében valami jó kezdete, remény a jövőre nézve, egy olyan jövőé, melyben helye van a másiknak. A buszmegállóban némán álltak egymással szemben, tökéletes pillanat, filmbeillő, lehet, egy hollywoodi sikertörténet kezdete. Gergő illedelmesen megvárta, míg Dóri elhelyezkedik a buszon, biztonságban tudva őt, mosolyogva búcsúzott az októberi hidegben a „kedvestől”. A lány eszét, lelkét s szinte mindenét a testén kívül otthagyta a fiúnál, visszapörgette az eseményeket, mosolygott magában, átélte az összes pillanatot újra és újra és újra. Villámcsapásként hasított belé a boldogság.

Így is lehet?

Ideje megosztanom pár dolgot a nagyérdeművel. Szeretném magam visszaszoktatni a rendszeres írásra. Ezt már annyiszor megfogadtam, hogy ha fizettek volna minden ilyen mondatomnál, nem lennének anyagi problémáim. De nem adnak ezek semmit. Azt sem tudom hol kezdjem. Csak feljöttem ide, mert éreztem, hogy írnom kell. Na sebaj, azt mondják evés közben jön meg az étvágy. Most sok dolog kavarog a fejemben, hatások érnek mindenhonnan és én kezdek elveszni. A lényeg, hogy talán most már boldog vagyok. Vagyis félhangosan, bár még félve ki is mondom, hogy ez már valami olyasmi. Fesztelen arccal írom mindezt, ha látnál most, kedves olvasó, azt hinnéd viccelek, vagy csak túlzok. Vagy nem is vagyok az. Pedig de. Furcsa, hogy az érzelmeknek milyen letisztult, nyers és meztelen arcai vannak. Amikor nincs körítés, kikapod a törtfehér tányéron a rostélyost, egy szem magában és fald fel, jó étvágyat, ez a tiéd. Valahogy én is így érzem. Annyira egyszerű tudna lenni. Vagy amikor kapsz egy embert, tessék, szeresd, majd idővel ő is fog téged. Legalábbis majd próbál. És nincsenek nagyzoló szavak, gigászi méreteket öltő, eltorzult fények, nincs térdre rogyásig szerelem. Csak örülsz annak, hogy átkarol és megsimogatja az arcod. Esetleg megdicséri a hajad, a ruhád. Benned pedig észrevétlenül felforr a vér, lüktet a gyomrod és hevesen dobog a szíved. Minden megvan a mindent elsöprő szerelemhez. Mi kell még? Szükséged van neked a könnyes szerelmi vallomásra? Valahol a szíved mélyén ez kell neked. De egy idő után, mióta már régóta vársz erre a sokra, megegyezel magaddal, hogy ez sem kell, és talán ez sem olyan fontos, sőt ez talán már túlzás is. S mi marad? Hogy csak már lenne az enyém. Egy csók kell már csak, egy érintés. Az kell, hogy egy percre érezzem őt. Semmi más. Valljuk be, szerencsésnek kell lenned ahhoz, hogy elsőre megkaphass mindent. Kiváltság az, a király közvetlen udvartartásához kell tartoznod. Persze én miért is lennék ott. Így utólag visszagondolva, nem is akarok közel lenni. Vért izzadtam, a földön csúsztam, levetkőztettem a lelkemet, hogy teljes valójában át tudjam nyújtani, ajándékként, vagy egyfajta hozományként, hogy igen, én ezt mind odaadom neked, szerelmem jeléül, s cserébe nem kérek semmit. Visszamosolyogtam, amikor a legjobban fájt és belerúgtam a sötétségbe, hogy te engem bizony nem nyelsz el, én erős vagyok. A fájdalom, mindamellett hogy folyton a víz alá nyomta a fejem, megvigasztalt és átkarolt a szakadék előtt, hogy ne essek le. Vagy ha mégis, akkor együtt essünk. Csak vártam. Vártam a holnapot, hogy mit hoz. Mint gyermekkoromban, mikor sóvárogva álltam a gyümölcsfa alatt, remegő kezekkel nyúltam a termésért, leszakítottam volna, ám a fa dühöngve jelezte, még nincs itt az idő, ne bántsd az éretlen almát. Aztán napok teltek, hetek, majd visszamenvén a fához, már ő hullajtotta bele kezeimbe a tökéletes gyümölcsöt. A biológiai folyamatok mellett kétségkívül az idő volt az, ami páratlanná tette az almámat. Bebizonyította az a kis kerekded forma, hogy érdemes volt rá várni. És most már az enyém. Rólam álmodott s én róla. S ő nem mutat majd mást, csak hogy rám várt és teljességében az enyém. Mit is kívánhatnék többet annál, hogy az az ember, akire eddig vártam, egyszerűen csak közel enged és viszont érez? Félve mondom, semmit. A saját bőrömön érzem, hogy érdemes kitartani, a legnehezebb pillanatokban kell felugrani, hogy még itt vagyok és biztosan állok, a szívemmel, lelkemmel együtt várjuk a folytatást. Legyen, jöjjön aminek jönnie kell. Megpróbálom. Örömmel vállalom a harcot. Szembenézek mindennel, csak a cél lebeg a szemem előtt, az, hogy én kerüljek ki győztesen. Így lehet túlélni. Vannak dolgok, amiért érdemes. Most ezt élem meg, nyugodtan, egyszerűen. Mert így is lehet, én már tudom.

!

Hamarosan egy durrogós bejegyzésben kifejtek pár dolgot, ami nem lesz kifejezetten kedves, legalábbis számomra nem. El lehet kezdeni félni.
Ja igen, felmerül, miért nem most. Egyszerű. Ülepedik.