Archívumból

Egyszerű októberi délután, cseppet sem átlagos szombaton, fél hat felé, túl jó pár városon. Az égre felnézve kicsit olyan, mintha a felhők körbefonnák a földet, szorítják erősen, olyannyira, hogy egy kék pontot sem látni, a nyomát sem annak, hogy létezik még tiszta égbolt. A látvány lehangoló, nyugtázta magában Dóri, miközben a busz rendületlenül zötykölődött a cél felé. Gyors szívdobogással állt fel az ülésből, megnyomta a leszállásjelző gombot, s erősen szorította a kapaszkodót. Úgy markolta, mintha az élete múlt volna azon a bőrszíjon, ha elengedi, talán lezuhan a mélybe. A buszmegállóban megpillantotta utazása tárgyát, majd ahelyett, hogy szívverése gyorsult volna tovább, a végtelenbe, a mérhetetlenbe, inkább leállt. Persze csak egy pillanatra. Ajtó nyílik, egy kettő, három meg még egy nagy lépés és szilárd talaj. Kölcsönös mosolyváltás Gergővel, aki még a pillanat varázsában gyorsan így szólt: Itt vagy. Dóri szívében ez a mondat táncot járt, boldog, felszabadító táncot. A lány zavarát beszéddel próbálta kompenzálni. Kevés séta után Gergő magához invitálja Dórit. Más egyből a legrosszabbra gondol, ám ő tudta, ebben annyira nincsen hátsó szándék, mint amennyire benne férfiasság. Kis segítség a sötétben, lámpa fel, lámpa le és Gergő már a filmjére készíti fel a lányt. Tekintetét a fiúra szegezve, koncentrálva szája mozgására, Dóri csak az illatokat raktározta el agyában, finomabbnál finomabb illatokat, az orra különösen ki van élezve, ezért fontos neki milyen egy szoba illata. Gergőre mosolygott, majd megjegyezte magában, itt minden rendben. A film pörög, Gergőről tudni illik, hogy tehetséges amatőr filmes, remekül fényképez, különösen ért mindenhez, amivel rögzíteni lehet a világ dolgait. Dóri feszült csendben nézi, uralja a helyzetet, majd nevetésben tör ki. Megnevettették a színészi játékok. Miután minden menüpontot megnéztek és végighallgatták a film betétdalait, Dóri ráerőszakolta akaratát Gergőre, miszerint nézzenek tévét. Éppen egy tehetségkutató műsor volt adásban, ami cseppet sem keltette fel az érdeklődésüket, de a show nézette magát. A vendég nagyokat kacagott, Gergőnek ugyanis Pazar humora van, rezzenéstelen arccal tud hihetetlen nagy baromságokat mondani. Megismerték a következő valóságshow szereplőt, Atikát, hallották énekelni az antirandikabátos lányt, kinek második neve János és a „ferde” lovászfiút is megcsodálták. Mindeközben elnyúltak az ágyon, nevettek, egészen közel kerültek egymáshoz. Ha bedobtak volna közéjük egy kést, elég valószínű, hogy megállt volna a levegőben. Egyszer minden tehetségkutatónak vége, ezután már csak sodorták őket az események. Ültek, néztek, hallgattak, olyan dolgokat beszéltek meg, mint hogy Katie hogyan térdel, és Tom hogyan lepi meg kis feleségét váratlanul. Dóri elmagyarázta milyen az olvasztott sajtos fél kifli, és miért jó benne a sajt. Gergő elmesélte milyen élmények fűzik a Kossuth rádióhoz, az idős, ámde lelkes nagypapájához és a budapesti tömegközlekedési eszközökhöz. A felnevetéseket és a történeteiket csak kisebb csendfoltok törték meg, amikor Dóri arra gondolt, milyen ürüggyel érjen hozzá a fiúhoz vagy kerüljön hozzá közelebb. Tisztában van vele, hogy egy rossz mozdulat és eldől a sorsuk. Gergő nem kapkod el semmit, Dóri pedig óvatos típus, a lassú víz partot mos taktika híve. Mire gondolhatott a lány, amikor hosszasan nézte a fiú gyönyörű szemeit? Felszabadító érzések keringtek benne, de bőre minden négyzetmillimétere kötötte őt a helyéhez, nem engedte, hogy bármit is tegyen. Talán Gergő is hasonló gondolatokat hessegetett el, mikor a lányt nézte. Ez a szombati nap mindkettőjük életében valami jó kezdete, remény a jövőre nézve, egy olyan jövőé, melyben helye van a másiknak. A buszmegállóban némán álltak egymással szemben, tökéletes pillanat, filmbeillő, lehet, egy hollywoodi sikertörténet kezdete. Gergő illedelmesen megvárta, míg Dóri elhelyezkedik a buszon, biztonságban tudva őt, mosolyogva búcsúzott az októberi hidegben a „kedvestől”. A lány eszét, lelkét s szinte mindenét a testén kívül otthagyta a fiúnál, visszapörgette az eseményeket, mosolygott magában, átélte az összes pillanatot újra és újra és újra. Villámcsapásként hasított belé a boldogság.