Így, későn... csak egy gyors valami

Késő van. Rettentően egyedül érzem magam, még hűvösebb a zárt világ. Mit mondjak? Rá kellett ébrednem, sok minden nem úgy van, ahogy az látszik... Ezen nem lehetek felháborodva, én vagyok túl pozitív. "Jaj, az nem úgy van!" "Olyan kis buta vagy még." "Inkább ne szólalj meg." - hangzik körös-körül. Aztán rá kell jönnöm mindig, korántsem szabad engednem a szívemnek. Tágra kell nyitnom a szemem, és annak a kezét megfogni, aki tényleg jó felé vezet. Bízom bennetek, ez lenne az én nagy nagy hibám. Mindenkiben, túlságosan. Szépek vagytok és ragyogóak. Okosak és hízelegtek. De belül rohad a hús, láthatatlan az enyészet. Ám én hiszek, hogy nekem vannak kivételeim, igaz embereim. Jelenleg egy Márai novellán gondolkozom, és azon, hogy mit kéne még megosztanom itt... Szóval így telnek a napok. A jó és a rossz összeölelkezik és így szállják meg az életünket. Verekednek, cibálják a hajam, leülnek és együtt keresik a megoldást. Ilyenek ezek... Most mondd meg. Egyedül vagyok.