In memoriam

November 10-ét írunk jelenleg. Szép idő van, mondhatni kellemes. Olyan érzésem támad, hogy talán nem is ősz van, hanem csak a tavasz próbálgatja a szárnyait... De nem, bizonyosan ősz van. Tegnap egy számomra rendkívül fontos évforduló volt. Egy olyan ember halálának évfordulója, aki régóta meghatározza az irodalomhoz való viszonyomat. Általános iskolás, piciny gyerekkorom óta "magyaros" vagyok, az irodalom az én váram. Emlékszem, nyolcadikban az egyik irodalomórán elszavaltam a Nem tudhatom című verset. A drága Kati néni szeme könnybe lábadt, ötösre még soha nem voltam ilyen büszke. Onnantól kezdve Radnóti Miklós a legkedvesebb költőm lett. Aztán a gimnáziumban telt az első, második év, és én rendületlenül olvastam a verseit, szívtam magamba az eclogáit. Aztán eljött a negyedik év, a memoriterek súlyosan nehezedtek az osztályra, az egyetlen ember lehettem, aki mosolygott, hogy "végre, Radnóti!". Az előbb említett Nem tudhatom-ot már meg sem kellett tanulnom, Razglednicák, és a többi kis csoda. Bevallom, lusta tanuló lévén, nehezen álltam neki. De tudtam, ő megérdemli, hogy becsületesen megtanuljam a verseit. És persze örültem, hogy ismét szavalhatok tőle valamit.

Mindenesetre Radnóti tegnap volt 67 éve, hogy meghalt... Nem egy kerek évforduló, de illik megemlékezni róla.

Nyugodjon békében!

...ím itt e kő, de föntről e kő se látható...