direkt kisbetűvel

hiányzik. mindig. minden percben. fogalmam sincs mit csinál velem. máshogy fogja meg a combom? más ízű a csókja, más illatú a bőre? mások a mozdulatai, a szavai, másként simítja végig a hátam reggel? igen. minden más. épp ezért annyira különleges és ijesztően boldog. most is épp süt a nap. azon gondolkodom hogy felülök a buszra, ami majd kitesz valahol. ahol majd az egyből kettő lesz, a kettőből pedig mi. szomorkodnék, de most nincs miért, mert elöntött a pillanat. a boldogság. át kell élnem! most nem szomorkodhatok!

bejárom az egész várost, meglátogatom a régi helyeket, félperces néma ordítással adózom az emlékeknek. elballagok egykori barátaimhoz, megpofozom őket, hogy eltűntek, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, majd bocsánatot kérek, amiért felszívódtam az életükből. a csikkeket elpöckölöm messzire, és nézem, ahogy a parázs átégeti a levegőt. megmutatom egy kisgyereknek, hogy milyen ne legyen, ha felnő, és hogyan viselje el majd az olyan embereket. szürkületkor farkast kiáltok és ráírom egy padra a szerelmem nevét. hazafelé menet odaképzelem magam mellé, és megfogom a puha kezét. felborítok két kukát, majd írok neki, hogy mennyire szeretem és hogy soha nem felejtem el. nem, ez nem jó. azt írom, hogy mindennél jobban szeretem és hogy soha nem engedem el. ez már jobb lesz. így. elküldöm és várom, hogy visszaírja, nem kell már neki más.
elalvás előtt közlöm a sorssal: köszönöm, hogy megint itt lehettem.

furcsamód, ez a boldogság.