Csöpp, csöpp, csöpp...

Azt mondják, a szerelem nem fenékig tejfel. Mindenesetre én nagyon örülnék neki, ugyanis két pofára szeretem zabálni a tejfit. Mi köze van a tejfölnek a szerelemhez? Érdekes. Mindenesetre most szerelem van, nagy, mélyről jövő és varázslatos. Mennyire féltem ettől, te jó ég... Mint utólag kiderült persze, alaptalanul. De jobb félni, mint megijedni. Így, a párnás széken ülve, az éjszaka közepén, félig vizesen, valami iszonyatosan hiányzik. Újra és újra felidézem, miért is van ez így, és csak mosolygok. Mosolygok, ahogyan Ő szeret látni. Úgy, amikor egy hosszú hét után újra látom. A végtelennek tűnő hetek legszebb pillanatai, az újralátás lányos zavara, amikor semmi más nem számít, csak hogy ölelhessem, minél szorosabban. Már évekkel ezelőtt, csitriként tudtam, millió érv szól mellette, ott volt minden porcikámban. Ahogy Cseh Tamás mondta egy borgőzös estén: "Te voltál kamaszkorom". És tényleg, ő volt. Végig ott volt, csak hol előtérben, hol pedig a hátam mögött bújkált. Valószínűleg ennek így kellett lennie. Be kellett érnem, felnőni kicsit, hozzásimulni. Visszahozta az igazi mosolyom, azt a Szabinát, aki ott volt minden apró álomban, a csillagfényes estéken, a reggeli szempárokban. Akit saját magam is szeretek. Magának hozta vissza természetesen, mert Ő így szeret. Ezt soha nem fogom tudni neki megköszönni. Nincsenek komoly, nagy szavak, túlzott és erőltetett gesztusok, csak Ő van meg én. Érzem, hogy a mérleg is egyenlő. És most is mosolygok, akaratlanul. Mert itt van, velem, és mosolyra húzza a puha kezével a számat. Ó, azok a kezek, tökéletesek. Pont olyanok, amiket csókolni szeretnék, a ráncokat csipkedni rajta, érezni a vállamon, örökre.