Hétfő

A hétfő a hét legnehezebb napja. Visszaszokni az iskolához, a munkához, a zajos gépekhez, a hétköznapokhoz, a finom, barackillatú hétvége után. Visszaszokni ahhoz, hogy újra elmegy valaki. Nem örökre, még csak nem is egy teljes hétre... de, elmegy. Monotonitást hoz az életembe, pont olyat, amit a tanulás okozott régen. Betömött egy nagy lyukat, magyarul. Csak Bálintnak mondtam, azt is félve, hogy mennyire nagy is ez az űr. A betegségem, az hogy nem merek elmenni messzire, mert félő, hogy ha idegenben leszek rosszul, nem kezelnek megfelelően, vagy egyáltalán, itthon hagyom a gyógyszerem, úristen... Szóval nem tanulok idén. Vagyis de, angolt. Holnap megyek tanárhoz. Ám nem járok sehova. Nincsenek körülöttem a kényelmes kis embereim, nem érzem a közelséget, a tudat, hogy a feleim legalább 80 kilométerre vannak tőlem, vagy legalábbis 30-ra, megijeszt. És elszomorít. Móricz szerint, aki beragad a sárba, az már nem jön ki onnét. Megcáfolom. Jövőre újra a körforgás teljes jogú tagja leszek valamelyik oktatási intézményben, remélve, hogy addigra feltalálja az orvostudomány a betegségeim valódi kezelési módját, vagy legalábbis enyhíti. Így lesz... így KELL lennie. Azért... nyomasztó itt. Ilyen formában. Mármint, a szociális igényem lecsökkent 3 napra a hétből, amikor is Bálint hazajön. Pontosabban 2. Kevés időt töltünk együtt, de bátran mondhatom, hogy azt viszont hasznosítjuk, ahogyan csak lehet. Nem hagy unatkozni (ha mégis azt mondom tücsök, hogy unatkozok, az azért van, mert épp humoromnál vagyok. Szeretlek! - a szerk.). Mindenesetre most lehetne jobb is, de mégsem olyan rossz. Meg vagyok fázva, azt hiszem.