fenteső

Aranyozott az ég alj'. Néhány perce felfigyeltem egy kisgyerek segélykiáltó sírására a lenti méregfolyóban. "Anya, segítsél, fáj!" Langyos sóhajtásokkal próbál elsettenkedni a nyár. Nem sikerül, hisz mindenki nyafog, hibáztatja egy olyan dologért, amit ő maga sem tud megállítani: az elmúlás. "Édesanyácskám, sajog a szívem, bömbölök, mulaszd el!" "Gyermekem, elmúlik."

Meleg még az aszfalt, hangosan pattan rajta a labda, feszülve repül az ég felé, s ahogy azt kell, elhagyja magát. Meleg a tarkóm is még, belülről jövő, bágyadt meleg tölti el. Tintás kezemmel még utoljára megdörzsölöm nedves szememet, majd folytatom a betűvetést. Elmúlik, mondanátok. Miért? Kérdeznétek. Mert ez az élet rendje? Mert ennek így kell lennie. Nem kell. Ezt azok találták ki, akiknek nincsen védekezőképességük az elmúlás ellen. Te tehetsz róla, mert elmúlik a szerelem. Aztán ha vége van... Fájnia kell. Egy darab leválik a testedről, kicsit mindig szétesik a szíved. Nincs ezzel semmi baj. Meg kell siratni, hogy itt a vége. Aztán le kell ülnöd a darabok közé, és elkezdeni összeragasztgatni őket. Hiszen nem élhetsz teljes életet szív nélkül. Kell az, magadnak, hogy majd odaadd másnak. És fantasztikus képesség ez, mert minden ember képes rá, mindössze akarat kérdése az egész. Nem is írom tovább... hagylak dolgozni a ragasztáson.