Átkozott a szív, ha szeret. Francba vele. Hideg téglának dőltem, úgy hallgattam a csontroppanást. A hátamról indulva az egész testemet beborította a libabőr. Fáradt sóhajtásokkal jeleztem a körülöttem lévőknek, hogy elég mára. Összeszedtem az újságokat, és kidobtam őket a harmadikról. Szemetelés? Modern művészet. Szánalmasan folytak össze bennem a szavak. Arra gondoltam, hogy mekkora ügyet csinálok belőle. Tényleg semmiség, a rohadt életbe. Mindenen túlpörgök. Apámtól örököltem, a nagy fogaimmal és a betörhetetlen fejemmel együtt. Ilyenkor már aludnom kéne. Én mégis írok. Ehhez értek, így jól érzem magam. A maradandó betűk között egy kis áldozat. Felfeszítem magam megint a gondolataim oltárára. Nem fáj. Csak arra gondolok, hogy mikor lesz reggel, mikor múlik el a száraz, émelyítő sötétség. Ha virrad, akkor minden jó lesz, én tudom. Az új nappal együtt jön a sok új lehetőség. Vagy legalább nem fogok fázni. Beteg vagyok megint, saját hibámból. Nem kellett volna keményedni, hogy nincs is olyan hideg. Az volt. És most itt ülök, hat takaró alatt, azt várva, hogy majd elmúlik. Persze, el fog múlni, maradandó károsodásokkal. Mint minden, úgy az életben is. Elmúlnak az évek, ráncokat és kétségbeesett arcokat hagyva maga mögött. Véget ér a szerelem, kísértő múltat, könnyes szemeket és vérző sebeket öröklünk tőle. Mondom ezt én, aki az érzelmek hevében azt sem tudom, hogyan bújjak a kedvesemhez. Mert tudom, lesz rosszabb és láttam, hogy volt rosszabb. Véletlenül átéltem egy-két dolgot. Amolyan rosszkor, rossz helyen, ráadásul még csak nem is a jó emberrel. Mindegy, leégett a gyertya, a viasz ráfolyt a kezemre. Kisebb égési sérülés, ugyan már, kinevetem. Undorító, ahogy lent az utcán az emberek járnak, mintha ők találták volna fel a világmindenséget. Én is így járok? Rájuk borítanám a hamutartót. Most inkább csak lenézek hozzájuk. Nem rájuk, mert lenézni a többi embertársunkat felelőtlen és igazságtalan dolog. Visszaülök a fal mellé, néhányat koppan a fejem a téglákon. Még pont annyira van erőm, hogy belemeresszem a szemem az utcai lámpába. Honnan tudom majd, ha nincs tovább? Mindig lesz holnap, amikor helyrejöhet minden. Én nem adnám fel. Hátha rendbe jön még, kitudja. Történhet valami, ami… Komolyan és naivan tudok bízni. Magamnak is hihetetlen. Késekkel szaladgálok a szívemben, azt kérem, hogy élezzék meg őket, aztán még forgassák is egy kicsit. Érdekes, nem? Fogalmam sincs mennyi az idő, de mintha megállt volna a Föld. Szokásos dúdolás, ugyanaz a dallam. Belefásultam. Szanaszét vannak a dolgok, rátenyereltem egy apró szívdarabra, a fejemen ülök… És most, hogy minden csendes, elaludtak a morgó motorok, hallom a szívem zakatolását. Öreg mozdony nem vén mozdony. Ez meg pláne nem. Bírja, még ha néha kicsit nehézkesen is, de töretlenül megy tovább. Megtanulta, belékódolták, így kell tennie. Hallom, megvan még. Ahj… Talán elég ennyi. Magamra húzom az este illatú takarót és belebújok az álmaimba. Vége. Kifújtam az utolsó levegőt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése