...a kiscsaj meg csak ült ott, magában, pár apró mécsvilágnál. Most akkor beleverje a fejét a falba, vagy próbáljon meg valami kevésbé könnyű, de lényegesen okosabb dolgot találni erre a helyzetre. Ott van a gombóc a torkában, hogy sírni ugye nem szabad, kiabálni még úgysem, ezért inkább hergeli magát, hogy nevessen. Mindig fel kell kászálódni, nincs kifogás, keményen ostorozni kell magunkat, hogy bírjuk. Nincs lazsálás. (...) Lefekszik, aztán... lesz valami. Felkel valami új a nappal. Mert ugye, mindig van holnap, mindig ott van a kezünkben a megbocsátás, a nagy levegő, tízig számolás. Egy, kettő, három, négy, négy, nééégy!!!... Tíznél mér meg kell szabadulnunk a tüskéktől. Megköszönni, hogy belénk rúgtak, jó érzés! Nem fáj már, igaz? Fáj? Nem kell vele foglalkozni. Elmúlik, ugyebár, mondják. Imádkozunk; legyen igazuk.