.

Most megint csak össze-vissza fogok írni, leírom egyből azt amit érzek és gondolok, nyersen, ahogy éppen megszülte az agyam. Nézelődöm a szobámban, eszembe jutnak emlékek, a közelmúltból, esetleg régebbről és nem tudok írni. Elfogyott az erő a kezemből, vagy nem tudom mi lehet. Mi történt? Kicsit úgy érzem magam, mint akinek a kezébe adtak egy ásót és megásatják vele a sírját. Mi okom lenne ezt képzelni? Szerelmes vagyok, viszont szeretnek, ez az egy olyan dolog van az életemben, ami mindennél fontosabb számomra. És most is pedig sírásra áll a szám, miközben ezt gépelem, valami felfalja az erőm és hátrahúz. Miért? Persze, sírni könnyebb. Sírsz? Áh, dehogy, csak a szemem fáj, csak tüsszentettem, csak épp kilehelem a lelkem, csak épp nem kellek magamnak. Tényleg cserélnék most szívesen valakivel. Aki tökéletesebb, jobb, szebb az alakja, akire úgy tekint az ember, hogy na igen, ő biztosan boldog. Unom, ha kérdezik, mi a baj, csak azt tudom mondani, hogy semmi, csak olyan rosszul keltem. Hazudok nekik is, magamnak is. Nem tudom elmondani igazából, hogy mi bánt. Megtenném, de csak annyit tudok mondani, hogy nem teljes a kép. Bennem. Ingatag vagyok, bizonytalan, el kéne kapni és megrázni, hogy ébredj már, én így szeretlek, nekem így kellesz, úgy mint soha senki más. Én megtenném magammal, ha más lennék. Ilyenkor egyedül a legrosszabb. Jó, ha elterelik a gondolataimat, vagy legalábbis megkísérlik. Görcsös, feszengő, utálatos. És úgy érzem, nem értik meg. Lement épp a nap. Kezdek fuldokolni.