Rettentően bürokratikus napot hagyok most éppen magam mögött. Egészségbiztosítás, munkanélküli központ, NAV, hivatalok... Fáradt vagyok. Annyi reménytelen szempárt már régen láttam, mint ma, a munkaközvetítőnél. Sorszámmal a kezükben, üresen nézik, mikor hívja őket az ügyintéző, a reménysugár. Mert bizony ők annak számítanak. Csendben állok, hallgatom: "Egyelőre nem találtunk magának semmit...", "Ha áprilisban visszajön, akkor már talán...", "Sajnálom..." - egy kicsit szívszaggató. A családomban látom ezt, mintha megszoktam volna, de ennyi emberen látni, így... Letörten jönnek-mennek a lógó orrok. Hibáztathatnék, sőt, jogom lenne, "bennem van a jövő szellemi és fizikai munkaereje", állítólag. Nem teszem. Ez már nem az az idő, amikor hibáztatni kellene. Ezek a szomorú, reménytelen emberek otthon a tenyerükbe temetik a fejüket, fél tányér tészta felett. Közben az összes gond a vállukra támaszkodik, láthatatlanul pofozzák fel magukat nap mint nap. Ezek az emberek az asztalra fognak csapni, nagy erővel, mert elegük lesz. Kimennek az utcára, és nem fognak senkinek könyörögni, s sokuknak nem lesz vesztenivalója... Lidérc, de itt van a fejünk felett. Rossz ezt látni.