Ma reggeli tévé part II.

Nem vagyok egy túlságosan puffogós fajta, s nem is morgásnak szánom ezt az írást, csak elmesélem, mi volt. El kellett szaladnom a háziorvoshoz a nagyszüleim receptjeiért. Szíves-örömest megtettem. Leültem a kis kosárkámmal és kivártam szépen a sorom. Van ez a szokás a magyar egészségügyben, hogy 'én csak receptért jöttem, már fel is írták, épphogy csak beszaladok érte.' Ma is éltek ezzel jó páran. Élhetnék én is, de szeretem tisztességesen kivárni a sorom, főleg ha semmi dolgom. Teljes nyugalomban ültem a pletyka-vízesésben. 'Jaj de fáj!', 'Náthás vagyok, így az ujjam sem tudom megmozdítani...', 'Ma bevettem 7 szem gyógyszert és még be kell vennem 10-et, mert másképp nem gyógyulok meg!', 'Nézd a visszereimet, látod milyen csúnyák? Várj megmutatom a combomon, ott még rosszabb!' (true story!!!!) És még sorolhatnám... Szóval a panaszkodás és a szomszéd zöldségének kibeszélése az általános. Persze, értem én, betegek és gyengék, de -tisztelet a kivételnek- azért rátesznek pár lapáttal. Ja, nameg a 'vak, süket, nagyon beteg nyugdíjas vagyok' szindróma. Belép a váróba, nem köszön, odatolakszik az éppen várakozó elé, mintha ott sem lenne, majd a botjával betörve az ajtót bemegy. Nem szólnak, értelme nem lenne. 'A fiataloknak olyan sok idejük van, várjanak csak, én sietek Izaurát nézni.' Szerencsére ez csak vékony réteg a nagy tortából, de sajnos én mindig találkozok ilyennel. Tisztelet nekik, mert dolgoztak egész életükben, csak a nagy munkában éppen modort nem tanultak. Mindegy. Amíg magam elé engedtem a váró felét, addig legalább megtudtam egy prospektusból: nem vagyok allergiás, nem veszélyeztet visszér, és a melanóma is elkerül. Papír-gyógyítás, kis nyugalom-adagok rákszűrés helyett.