Hajszálpontos

Gyógyítható szeretethiány. De hogyan lehetne gyógyítani? Tudom, aki ezt olvassa, mert tudom hogy valaki olvassa, egyből magára gondol, hogy "jajj velem!" Hát nem!!!!
Nem rá gondolok. Arra nem gondol senki, amire én. Mindenre gondolnak, csak arra nem. A legegyszerűbbre. Pedig egyszerű, annyira. Letisztult és sima.
Okosakat írnék, de elterelik a gondolatom. Elterelik a bárányok, a fák, a virágok, a jetik. A jeti létezik, ismerem. Gondolj hülyének és ostobának. Leszarom.
Én blogom, magamnak írom, azt amit akarok, és akkor amikor akarom. Olyanjo. És nem zavar senki. Elegem van mindenkiből. De mégis szükségem van az összes emberre. Isten nem azért teremtette az embert, hogy szeresse a magányt. Az ember alapvetően társas lény, csak képzi magát az egyedüllétre is... Kellenek emberek, de basszameg, kell hogy néha sok legyen belőlük!! Olyankor menekülni kell egy sarokba, ahol tudod, hogy úgysem találnak meg, addig üldögélhetsz ott, ameddig neked jólesik és leszarod hogy a szomszéd állampolgár kölyke bőg és nem bír nyugton maradni. Leszarhatod, hogy az emberek kába tekintetekkel járkálnak, mint az élőhalottak ebben a félhülyére civilizált rágógumihíradóval és füstös, koszos realitisókkal teli szaros társadalomban. Bármit is mond, csinál a másik az az x perc, óra csak a tiéd. Heverd ki a seggfejeket. Medititálj, gondolkodj, csapdoss, üvölts, vagy ami jólesik. De egyedül tedd. Aztán menj vissza, és folytasd a robotot, ami életed végéig eltart.
Szívhatod a körmöd, hogy miért. Sorban írhatod a télapónak a leveleket, hogy tisztább világot kérsz karácsonyra, sztrájkolhatsz agyba-főbe, döntögethetsz kordonokat, tombolhatsz, hogy mondjon le. Azthiszed érdekel valakit? Nem adnak, csak időszakos megoldást (vagy még aztse) vagy lejáratod magad egy fél világ előtt. Ha megéri, csináld. Én a szemem sarkából majd figyelem az egészet. Az istenit, hát hogy kerültünk ide? Észrevette már valaki, hogy mi megy itt? Komolyan ez a világ? Hova meneküljön hát az a sok csendben, nyugalomban élő ember? Ösztönlény létének végeszakad és űzik, mint a kutyákat. Ösztön eltűnik, tipornak át egymáson. Merre szaladjanak az életükért? Vigyenek-e bármit is oda? És a gyerekek? Ők felnőni akarnak, vezetni és adót fizetni. Anya, merre megyünk most? Visszajövünk még? Anya, hol vagy? És én hol vagyok?




Na alaposan eltértem minden tárgytól, de ez muszáj volt, hogy kijöjjön belölem. Sajnálom.